Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Dömötör András is a legendás Máté Gábor - Horvai István osztályból indult útjára, azóta rendező és egyetemi tanár is. Rendez Berlinben, egyetemi tanárként mesél a tanításról, és persze arról is, hogy milyen akadályok gördöltek eléjük az elmúlt 12 évben, amióta végeztek a főiskolán. A Jurányiban július végén mutatják be az ő nevét viselő előadást az AlkalMáté Trupp előadásában, így ő a kilencedik, akinek nevét színdarabként is megismerhetik a nézők.
Dömötör András: ...Tudod, mi lenne érdekes? Hogy te mondd el a válaszokat a kérdéseidre!
Most valami kísérletet akarsz elvégezni rajtam?
Nem kísérlet, csak folyton kérdezik, hogy van nálam ez a dolog, hogy színésznek vagy inkább rendezőnek tartom-e magam, és kíváncsi vagyok, hogy te hogy látod ezt. Vagy lehetne komolytalan ez az interjú…
Az a baj, hogy le fogom írni szó szerint, amit mondasz, és aztán hőbörögni fogsz miatta… Legyen úgy komolytalan interjú, de azért fejtsük meg a világ nagy dolgait benne!
Arról van szó, hogy most, hogy készül majd a Dömötör András című előadás, gyakrabban adok interjúkat, és először azt gondoltam, hogy majd jól elmondom a véleményem, hogy az életet így kell élni, vagy úgy... Mert ebben az esetben legalább annyira magamról is kell beszélni… És aztán valahogy sosincs hely a részleteknek, és végül olyan lesz, mintha Ákos idézetekben beszélnék… Szóval lehetnénk komolytalanok.
Márpedig most kénytelen leszel beszélni kicsit erről a legendás Máté Gábor osztályról, akikkel idén tizenkettedszer adtok elő magatokról előadást, ebből ez a kilencedik olyan, ami valamelyikőtök nevét viseli és róla szól. Kezdjük akkor az elején, miért pont magatokról?
Valójában már az óriási kihívás volt rögtön a főiskola után, hogy év közben össze tudjunk jönni, nemhogy az, hogy találjunk mindig egy új témát, amiből előadást csinálunk. Az első három évben még nem rólunk szóltak a nyári, zsámbéki előadások, de utána rájöttünk, hogy bármi is a téma, úgyis mindig magunkról beszélünk. Így, hogy a saját neveinket használjuk tulajdonképpen semmi sincsen elrejtve álságos címek mögé. Mindez Máté Gábor ötlete volt, és az jutott most az eszembe, hogy ebben az is jó, hogy az osztálylétszám garantálja, hogy egyszer csak vége lesz. Nem kell úgy dönteni, hogy feloszlunk, csak elfogynak a nevek.
Minden évben az előadás végén húzzátok a következő nevet, és már nincs sok a kalapban. Fenyő Iván egyáltalán még benne van?
Igen. De ő teljesen bizonytalanul van körülöttünk. Pár hónapja találkoztam vele egy munkamegbeszélésen. Ő keresett meg, agyaltunk, jó hangulata volt, pont mint annak idején az osztályban. A végén azt mondta, hogy el tudja képzelni, hogy idén újra jön. Aztán eltűnt. Teljesen biztos vagyok benne viszont, hogy ha őt húzzuk, akkor abban benne lesz. Nem fog tudni nem jönni.
De ez nem annyira fair, nem?
Nem feltétlenül.
Igazából én most a legendás osztály mögötti sötét oldalt keresem, legalább is azt a részét, amiről annyit nem beszéltek, hogy biztosan nem ment zökkenőmentesen ez a tizenkét év. Száraz Dénes a másik, aki kilépett idő közben és már nem vesz részt az AlkalMáté Trupp előadásain…
Biztos, hogy ezt tudományosan is meg lehetne közelíteni, hogy ha van egy ilyen számú közösség, és abból kettő elkülönül, az nem tudom, hány százalék, ez milyen szociológiai mintát követ… Ez nem egy rossz arány, képzeld el, ha a magyar társadalom is így működne. Szerintem ez az egész teljesen szükségszerű, és sem őket, sem minket nem minősít. Ketten kiszálltak, a többiek meg benne maradtak. Minket ez az egész megerősített, hiszen volt egy krízishelyzet, ami után végig kellett gondolni a dolgokat. Mi megerősödve jöttünk ki belőle. Szeretném, ha erről csak akkor írnál, ha beleírod, hogy két teljesen különböző történetről van szó közben. Dénes az első pillanattól kezdve nem érezte jól magát az osztályban, később meg kialakult egy egészen másik élete, amiben boldog. Iván pedig nem is biztos, hogy kiszállt és az ő története még abban is speciális, hogy részben a szakma elhagyásáról, részben pedig a személyiségének egyfajta átalakulásáról szól.
Ne vedd támadásnak, csak érdekel a háttér…
Örülök, hogy lehet erről beszélni, mert lehet, hogy mások fejében is megfordul a kérdés. És nincs szó összeveszésről. Minden nyáron, az előadások előtti vagy utáni időszakban mintegy tradícióként öten, Száraz Dénes, Fenyő Iván, Vajda Milán, Mészáros Béla és én három napot eltöltünk a Pilisben együtt. Ez például nem változott.
Nagyon sokat változik mindenki 12 év alatt, ezek az előadások pedig az ember pillanatnyi állapotát tükrözik. Ezeket a változásokat ismeritek egymásban, meg tudjátok az előadásokban azt is mutatni, hogy a többiek hol tartanak éppen?
Igen. Arról szól ez a próbaidőszak, hogy bepótoljuk az ismereteinket. Ez izgalmas, hiszen megbízható, de a helyzetből fakadóan olyan eltávolodó szemszögek vannak az életünkben, amiken keresztül amikor egy év után újra találkozunk, akkor nagyon élesen tudjuk érzékelni a saját magunkban történt változásokat is.
Tudsz még ilyen osztályt, akik ennyire együtt maradtak?
Vannak, akik együtt maradtak másképpen, de nem hiszem, hogy össze lehet vagy kell hasonlítani. Az egy nagyon más időszak volt, amikor mi végeztünk. Volt ugyan a Krétakör és Schilling, akinek a köpönyegéből mostanra az alternatív szcéna előbújt, de akkor még mindenki inkább abban gondolkodott, hogy vannak a kőszínházak, és hogy ki, hova megy. És a színházi térképen több érdemes hely látszott, mint ma. Nem jött létre ennyi fiatal társulat.
De nem az van, hogy ez most is inkább kényszerből történik? Vagy változásokat akarnak?
Szerintem van benne szükségszerűség is, meg sokan változásokat is akarnak. Annyiféle oka lehet, nagyon nehéz erre általánosságban válaszolni. Schilling például mindig független akart maradni, de vannak olyanok is, akik azért lesznek függetlenek, mert nem kellenek éppen sehova.
Beszéljünk a berlini rendezéseidről…
Beszéljünk inkább arról, hogy azért nem készültem sokáig színésznek, mert szemüveges voltam.
Mikor lettél szemüveges?
Kiskoromtól az vagyok. Mindig azt kérdezik, hogy mikortól készültem színésznek, és igazából erre mindig szép, ideologikus válaszokat adok, pedig valójában fel sem merült bennem, mert szemüveges voltam. Most jutott az eszembe, hogy egyetemi tanárként bent ülök a felvételiken és meglepődöm, hogy milyen sok szemüveges jelentkező van. Én nem voltam ilyen bátor. Na, mostantól ha nem jut tovább egy szemüveges, akkor rögtön azt sütik majd a Színművészetire, hogy ilyen előítéleteink vannak…
A tanítás szeretete mindig megvolt benned?
Szüleim pedagógusok - nem biztos, hogy ezért, de úgy érzem, hogy van valami összefüggés és ez megy nekem.
Ez most a második osztályod Máté Gáborral, jelenleg harmadévesek a Színművészetin. Hogyan fér ebbe bele az, hogy közben te gyakran rendezel Berlinben? Nem hiányzol sokat?
Az első két évben folyamatosan velük vagyunk, akkor igyekeztem úgy megoldani, hogy olyankor menjek el, amikor szünetük van. Ez könnyen megoldható volt, amikor újra bevezették a "szénszünetet", mert nem bírta fizetni a főiskola a fűtést. A harmadik évtől már csak kurzusok vannak, tehát innentől már könnyebben megoldható. Egyébként ha valamit nem látok tőlük, akkor azt megnézem felvételről dvd-n.
Össze lehet bármilyen formában hasonlítani a német és a magyar színházi helyzetet?
Teljesen mások a gyökerei az ottani színháznak. Korábbról is, de aztán főleg Brecht miatt. És még fontosabb a művészet fejlődésének a töretlensége, ami Kelet-Németországban ugyan nem mehetett végbe, de nyugaton igen. Teljesen máshol tart a művészetről való gondolkodás. Azt érzem, hogy Magyarországon a konszenzus kábé a Nyugat harmadik nemzedékével véget ér. Ennek viszont olyan történelmi háttere van, ami miatt nem lehet hibáztatni a társadalmat, a szocializmus meg végképp karanténba tette az avantgárd irányzatokat.
Akkor most mi van? Ki kell bekkeljük azt a pár generációt, hogy beforrjanak a sebek?
Egy ismerősöm úgy magyarázta, hogy Mózes azért negyven évig vezette a zsidókat, hogy az ígéret földjére már csak a szabadnak születettek érkezhessenek meg. Mi hol is vagyunk ebben?
Szép gondolat, de tartok tőle, hogy ennél hosszabb időre lesz szükség. Én inkább hiszek abban, hogy hét generációnak kell eltelnie, és hát, még Trianon óta sem ment le háromnál több. Te a pénz vagy a kihívás miatt mész inkább Berlinbe rendezni?
Azért megyek oda, mert nagyon jól tudok ott dolgozni. Ha nem így lenne, akkor nem mennék oda. Szeretem, ha a gondolataimat olyan közegben tudom megmérni, ami független az itthonitól, és ez azért fontos, mert nagyon sok kérdésnek vagy állításnak vannak olyan összefüggései, amikről itt nem lehet tisztán beszélni. Ha például a hit erejéről csinálnék egy előadást, akkor az megközelítőleg kormánypropaganda hatású lenne. Hogyan lehet beszélni a hitről egy olyan országban, ahol kisajátítják a fogalmat? Ha én a színpadon azt állítanám, hogy egy társadalom működhet úgy, hogy száz százalékosan ateista vagy éppen ellenkezőleg, hogy egy társadalom nem létezik közös vallás nélkül – ezek itt, ma, Magyarországon aktuálpolitikai kérdések lennének.
Értem, hogy mit értesz az alatt, hogy ezeket a dolgokat a kormány kisajátítja, de nem gondolom, hogy nem lehet róluk beszélni, ezt kritizálni vagy éppen kigúnyolni.
Nem, rosszul fogalmaztam! Egyszerűen egy rakás dologról nem lehet úgy beszélni, hogy ne jöjjenek be napi politikai asszociációk valamelyik oldalról. Nem tudsz ettől függetlenedni. Ez a szabadság egyfajta hiánya. Németország bizonyos értelemben az én függetlenségem. De nem gondolom, hogy Magyarország rossz, Németország meg jó. Szerintem elég jól átlátom már az ottani politikai helyzetet is. Ők ugye nagyon befogadóak, de közben durván leegyszerűsítve a fegyverkereskedelmükből élnek. Az ő szabadságuk mögött például ez a mocskos igazság van.
Van benned elkeseredés azért az itthoni helyzettel kapcsolatban?
Lehet, hogy van, de nem akarok keseregni. Mondjuk, ha nem lenne Berlin, akkor most keseregnék.
De miért? Tényleg nincsen ebből kiút, amiben ma a magyar színházi szakma van?
Olyan, ami kiszámítható és méltó nincsen. A függetleneket is lassan kivéreztették és ebben a közös agóniában most elkezdték egymást felfalni.
Jó, de mi van, ha ez az egész egy új reneszánsz kezdete? Most mindenösszeomlik, akár megszűnnek a kőszínházak és jön valami friss, valami új?
Áááá, nagyon kellenek a társulatok, én abban hiszek! A színház csak így működik. Az a rendszer, amire célzol, alapvetően a szórakoztatóiparban működik, a produkciókra összeálló csapatoknál. Szerintem művészi kockázatvállalás nélkül értelmetlen a színház. És a nézőnek is kockázatot kell vállalnia bizonyos értelemben.
Ebbe az egészbe csak azért mentem bele, mert tudni szeretném, hogy te mit mondasz a diákjaidnak, hogyan engeded útra őket?
Azt mondom nekik végig, hogy dolgozzanak minél többet. De most már korán kiengedjük őket, ha kapnak munkát, ami viszont azért nehéz, mert ilyenkor sérül az osztályközösség. A várható helyzetről őszintén beszélek velük, nem hitegetem őket. Közben tudom, hogy minden színészhallgató azt gondolja, úgyis ő lesz a kivétel, megkerülhetetlen lesz, minek mondjuk ezeket neki és ez így természetes. Azért elmondom. Nehéz velük ezt megértetni, hiszen az egyetemen még nincs valódi versenyhelyzet, de fontos, hogy nagyon, nagyon sokat dolgozzanak, mert minden amit nem tanulnak meg, azon az életük múlhat később. Inkább az a nehéz, amikor jön a vége, és kezdenek kétségbe esni, hogy nincs munkájuk. Rengeteg a színészképző stúdió mindenféle színházakban is, telített a pálya. De az elvégzett munka minőségében, a tanulásban akkor is hiszek.
Az AlkalMáté Trupp: Dömötör András című előadását július 30-án mutatja be a Jurányi Inkubátorház.
