Megfejteni Lena Dunham népszerűségét egyáltalán nem egyszerű feladat. Ha sztereotípiákban gondolkodunk, akkor persze egyszerű lerajzolni a képletet: “végre egy hús-vér lány, aki tesz a Barbie- ideálra, és mer úgy öltözködni, beszélni, és viselkedni, ahogy neki tetszik”. Ám a valóságban a helyzet ennél sokkal komplikáltabb – hiszen a Csajok című kultsorozat megálmodója és főszereplője gyakorlatilag mindent elkövet azért, hogy befogadhatatlan jelenség legyen. Unos-untalan meztelenre vetkőzik a képernyőn, cikkeit sokan rasszistának és érzéketlennek bélyegzik, frissen megjelent könyvében pedig világ legnagyobb természetességével beszél arról, mikor gyöngyöket talált a kishúga puncijában – mert az tök normális, hogy ő oda benézegetett.
A botrány, a botrány az egészséges
Családvédők, szociális munkások, PR vezetők, ügynökök és persze éles nyelvű bloggerek tucatjai követeltek megálljt a „fertőnek”, a sztorit pedig sok bulvárlap szándékosan provokáló szalagcímekkel közölte – mintha Dunham felnőttként molesztálta volna kistestvérét. A szerző többször kényszerült nyilvános bocsánatkérésre az eset kapcsán, ráadásul a könyvbemutató turné egyes állomásait is ki kellett hagyja a dühödt sajtóvisszhang miatt. És akkor még szóba sem hoztam a legfrissebb botrányt: a színésznő-publicista márciusban a New Yorkerben jelenttette meg "Kutya vagy zsidó pasi?" címmel kvízét, amelyben az olvasók tippelhetnek, a háziállatáról, vagy az izraelita vőlegényéről sorol állításokat, ilyeneket, mint például hogy "Nem ad borravalót"; "Néha azt kívánom, bárcsak jobban szeretné a barátaimat"; "Örökbefogadott gyerek", és így tovább. Az olvasók jó része ezúttal sem vette a poént, pedig Dunham semmi olyat nem tett, amit eddig ne tett volna már milliószor: ahogy máskor, úgy most sem foglalkoztatták a legcsekélyebb mértékben sem holmi szociális elvárások és társadalmi konvenciók. Mégis, hát mit várt a világ attól a lánytól, aki azzal sokkolta a nagyérdeműt, hogy a Csajok egyik epizódjában a rögeszmés-kényszeres személyiségzavar hű ábrázolásának hegyében lazán átbökte egy fülpiszkálóval a saját dobhártyáját?
Nem is sekély, de nem is mély
De ez írás most nem is annyira a Lena Dunham-jelenséget tárgyalja – pedig arról is beszélhetnénk bőven -, hanem az anti-dívaság minden csínját-bínját magába sürítő „önsegítő” könyvet, amely magyarul is megjelent, mégpedig Nem olyan csaj címen. Bár inkább nevezhetjük ezt is anti-önsegítésnek, hiszen Dunham sosem állította, hogy ő normális, vagy hogy egyáltalán szándékában áll annak látszani. Egy olyan világban viszont, ahol normálisnak tűnni nem csupán lehetőség, hanem elvárás, igenis szükség van olyan kulturális ikonokra, akik kiállnak a választás joga mellett. A könyv nagyjából ezt tűzi ki maga elé célul: alternatívát kínálni a pláza-generációnak, sőt, a spirituális-ezoterikus-pszicho mániásoknak is. Évtizedek óta tartó terápiák után teljes szkepticizmussal beszél és a megvilágosodás ösvényét kutató tanokról, és bár szarkasztikus és ironikus a populáris kultúra felszínességével szemben, valójában sosem megy igazán mélyre – nem képes rá, egyelőre. De ettől még rendkívül szórakoztató.
Amit szerettem - és amit nem
A kötetben Dunham korábbi írásaiból szemezget, majd ezeket köti össze friss, poszt-Csajok monológokkal. És valójában ezek az írások az igazán érdekesek, amikor többet tudunk meg Lena Dunham összeszedett, valóban követésre méltó változatáról. A fiatal lányról, aki a papírforma ellen ment, mégis ikonikus tévéshow-t teremtett, és "meg nem értett freak"-ből irigyelt pop-kult állócsillag lett. Az a jó, amikor nem a mindannyiunban jelenlévő devianciákat domborítja ki puszta polgárpukkasztás céljából, hanem olyan témákat boncolgat, amelyekről tényleg „hiánycikk” beszélgetni, pedig fontosak. Őszintén elmeséli, hogyan viszonyul a meztelenséghez (számára inkább társadalmi, mint szexuális szempontból érdekes), és persze rengeteget beszél a feminizmusról, illetve annak Dunham-féle verziójáról, mert azért vannak itt érdekes csavarok. Szerintem például feminizmus-gyilkos dolog, ha egy szerzőnő egy főként női közönséget megcélzó könyvben szoptatós kutya csöcséhez hasonlítja a saját melleit - de nem ez a fő gond. Bármennyire is élvezem Hannah Horvath történetét az HBO díjnyertes sorozatában, egyszerűen nem köt le Lena tizenéveskori diétája, különösen nem úgy, hogy oldalakon át listázza, miből mennyit evett, mellette a kalóriák számával. Bridget Jones-ból egy is bőven elég.
Érzelmi hullámvasút - amin néha röhögünk, máskor hányunk
Számomra sokszor inkább felkavaró, mint mókás, hogy valaki nem veszi komolyan a saját korlátainak lerombolását, inkább büszkén ragaszkodik hozzájuk, így azt se szerettem, ha viccet csinált az étkezési zavaraiból, vagy a súlyos falásrohamaiból. Azt hiszem a világ tényleg eljutott arra a kétségbeejtően mély pontra, hogy nincs szükségünk önromboló példaképekre - hacsak nem tanulnak az ön-rombolásból, ahogy mondjuk az a Veszedelmes viszonyok főhőseivel történt. Számmra a könyv legszebb pillanatai azok, amik Lena szüleiről szólnak: a családi sztorik az excentrikus édesanyjáról, aki mindenki előtt fedezte fel a szelfizés művészetét, különösen mulatságosak. Dunham könyve a könyvespolcomon az Andy Warhol filózófiája című, hasonlóan csapongó önvallomás mellé került fel - valahol Paris Hilton és a Dalai Láma között félúton. Warhol és Dunham humora nagyon hasonló, és mindkettejük könyve kicsit olyan, mint a pia vagy a fű: intenzív élmények, szeretjük őket, mert a rosszkedvet könnyedén elűzik, de mély depresszió esetén sanszos, hogy csak még sűrűbb rengetegbe visznek.
