Karam Dadu huszonéves arab srác létére Tel Aviv egyik legnépszerűbb modellje és tranvesztita előadóművésze - és mellesleg hivatásos túlélő, aki nem ismer lehetetlent. Steiner Kristóf interjúja.
Karam Dadu élő paradoxon: még csak 23 éves, de máris több mindenen ment keresztül, mint a legtöbben kétszer ennyi idősen. Karcsú, mint egy szupermodell, de erős, mint egy gladiátor. És bár konzervatív arab családba született, a szabados és liberális Tel Avivot választotta otthonául. Megkerülhetetlen figurája Tel Aviv éjszakai életének: hivatásos „club kid”, modellkedik, transzvesztitaként lép fel, közben pedig sosem mulasztja el kezdőzetlenül kommentálni a társadalmat érintő eseményeket – legyen szó háborúról, melegfelvonulásról, vagy épp egy kiállításról. Ezek után persze nem meglepő, hogy hétköznapi lázdó is: reggel volt, mikor leültünk beszélgetni Tel Aviv LMBTQ központjának kávézójába (a hely falait az ő képei borítják, melyeket híres izraeli fotósok készítettek róla), és még dél sem volt, mire megittuk az első koktélunkat...
Milyen volt Akkó óvárosában felnőni? Gyönyörű hely, de nem nevezhető éppenséggel melegbarátnak...
Intenzív, hogy őszinte legyek. Eleinte persze megpróbáltam beilleszkedni, de persze sosem tudtam azonosulni a helyi macsó srácokkal, akik a tíz méter magas városfalról ugráltak fejeseket a tengerbe. A legtöbb barátom lány volt, és imádtam női ruhákba öltözni. Még 14 sem voltam, mikor elhatároztam: nem csinálok titkot belőle, hogy más vagyok, mint a többiek.
Ez elég komoly drámával járhatott...
Az nem kifejezés. Egy családi esküvőn voltunk, ahol az egyik rokonom viccesen megjegyezte, hogy „Karam, legközelebb a te menyegződön mulatunk!”. Gondolkodás nélkül azt feleltem: „Köszi, nem, én a fiúkat szeretem”. Talán mondanom sem kell, hogy több családtagom számára megszűntem létezni. A konzervatív arab családok számára nem csak a szexuális orientáció, de bármilyen „másféleség” egyenlő a katasztrófával. Ha azt jelentettem volna be, hogy művész akarok lenni, hasonlóan radikális reakciókat váltott volna ki. Ekkor határoztam el, hogy Tel Avivba költözöm.
Vidéki srác egyedül a nagyvárosban, hatalmas álmokkal... Hamar megtaláltad a helyed?
Nem volt könnyű, de végre szabadnak éreztem magam. Gyorsan találtam munkát egy sushi bárban, és gyűjtögettem a pénzt, hogy kibérelhessek egy szobát, addig pedig az utcán aludtam. Aztán egy nap a főnököm észrevette, hogy mindig ugyanabban a ruhában vagyok. Meghívott magához, segített lakást találni. Randizni kezdtem egy zsidó sráccal, akivel három éven át voltunk egy pár - lassacskán beindult az élet, amiről annyit álmodoztam.
Mégis hogyan? Nehéz elképzelni, hogy „egyszercsak” ott álltál a színpadon...
Pedig nagyjából így történt: 17 évesen már éreztem, hogy vonzódom a drag műfajhoz. Épp az Evita nevű gay bárban buliztam, ahol ott volt Talulah Bonet, a tel avivi LMBTQ szcéna egyik legismertebb trafója. Ő javasolta, hogy iratkozzak be egy színpadi jelenlét és kreatív játék kurzusra. A többi már történelem: országszerte utazgatok fellépésekre, és a ruháimmal és parókáimmal együtt a személyiségemet is imádom időről időre változtatni: izraeli örökzöldek, Liza Minelli, Nicki Minaj, vagy Rihanna slágerek váltják egymást.
Miután ismert lettél, hogy alakult a kapcsolatod a családoddal? Visszafogadtak?
Szó sincs róla – egyszer mentem vissza Akkóba, az apám pedig azzal fogadott, hogy félholtra vert. Két hónapot töltöttem kórházban, ebből két hetet kómában voltam. Mikor felébredtem, kiderült: az anyám jobban aggódik az apámért, mint értem, ugyanis arra kért: ne áruljam el a rendőrségnek, mi történt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltem velük – ezek után tényleg bizonyos voltam benne, hogy az én otthonom már Tel Aviv.
Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít. Egyetértesz?
Abszolút, és ezt nem csak a saját példámon át tapasztalom. Önkéntesként segítek egy otthonról elűzött, LMBTQ tiniknek fenntartott átmeneti szálláson Tel Avivban, ahová rengeteg srác érkezik palesztin területekről – Betlehemből, Cisz-Jordániából, olyan helyekről, ahol a társadalomnak és a konvencióknak köszönhetően liberálisan gondolkozó melegnek lenni egyenlő az önsanyargatással.
Ehhez képest fantasztikus, hogy ennyi gyerekkori atrocitás után te képes maradtál szeretni önmagad. Hogyan került képbe a modellkedés?
Egy barátom megkérdezte, volna-e kedvem részt venni egy fotózáson – a képek egy partit hirdető szórólapra kerültek fel. Ettől fogva rendszeresen hívtak modell munkákra. Nagyon izgalmasnak tartom, hogy egy kicsivel hozzájárulhatok ahhoz, hogy a meleg arabok a térségben bátrabban és tudatosabban vállalhassák fel önmagukat, és észrevegyék a saját benső és külső szépségüket. Ezért is szeretek modellkedni.
Nemes cél. Egyébként te személy szerint izraelinek vagy palesztinnek tartod magad? Fontos ez egyáltalán?
Számomra az élet nem arról szól, hogy ki zsidó, muzulmán, keresztény, fekete, fehér, vörös, hetero, meleg, vagy biszexuális. Mind emberi lények vagyunk – és ehhez méltóan kell viselkednünk. Ugyanakkor kicsit viccesnek tartom, amikor Izraelben született meleg arabok palesztinnak tartják magukat – dacára annak, hogy tudják: ez az egyetlen ország a Közel-Keleten, ahol tényleg önmagunk lehetünk. Ez sokkal többről szól, mint politikáról – ez az életünk, az identitásunk, a társadalmunk.
Óriási lehetőség és felelősség van a kezedben, hiszen beszélsz héberül, arabul, és angolul is – Így sokféle emberrel kommunikálhatsz az itteni helyzetről.
Rendszeresen beszélgetek a Grindr-en (a gay Tinderen) szír, egyiptomi, vagy jordán srácokkal, és bár sokan közülük sosem jártak Izraelben, értik: a politikai konfliktusoknak semmi köze ahhoz, kit szeretünk, vagy kivel szexelünk. A meleg és transz szubkultúra mindig rengeteget adott hozzá ahhoz, hogy a világ elfogadóbb, szabadabb és igazságosabb irányt vegyen, és nincs ez másként most sem. Legyen szó arabokról vagy zsidókról, a meleg pasik valahogy egyszerűen nem akarnak háborúzni!
