Egy házasságtörő kapcsolat unortodox ábrázolása a francia újhullám 84 évesen is menő nagymestere, Jean-Luc Godard új filmjében: Búcsú a nyelvtől.
Egy férfi beleszeret egy nőbe, akiről kiderül, hogy házas. Kapcsolatuk legnagyobb részében meztelenül dumcsiznak, miközben befogadnak egy kiskutyát, sétálgatnak, figyelik az évszakok változását, veszekednek és zuhanyoznak. A nő férje rájön a kapcsolatra, majd az egész újraindul. A történet alapján nagyjából ennyi a francia újhullám kultikus rendezőjének Búcsú a nyelvtől című filmje.
A nyugat-európai értelmiség indulója
Aki azonban szaftos és szexi házasságtörős filmre, könnyed szórakozásra és lineáris történetvezetésre vágyik, messziről kerülje el Jean-Luc Godard most bemutatott új alkotását, mert garantáltan sikítva menekül majd a moziból. Godard kapcsán a filmkritikusok előszeretettel emelik ki, hogy késői korszakában – amelyet, figyelem, kábé az 1970-es évek elejétől számítanak – csupa olyasmit akar filmre vinni, amit elvileg lehetetlen lenne. A Búcsú a nyelvtől pontosan ezt csinálja, ráadásul a legújabb technológiával és látványvilággal.
A 3D nem opcionális, eleve úgy forgatták, hogy a látvány, vagyis a háromdimenziós képek nemcsak a vizuális elemeket, hanem az egész film befogadását meghatározzák. A különféle irodalmi szövegeket, archív művészi és dokumentarista részleteket, Iphone képernyőjéről felolvasott filozófiai eszmefuttatásokat, kutyákat, meztelen testeket, (új)fasiszta diktatúrákat, hóesést és tengert felvonultató kép-művészeti alkotás nagyon egyszerűen azt állítja, hogy a 20. század közepén véget ért az európai történelem, és utána a nyelv funkciója pusztán látszólagos. A szavak kimondhatatlanná, a képek megmutathatatlanná, mindez pedig elképzelhetetlenné vált.
Godard képeinek lényege nem is lehetne ennél franciább, ennél baloldalibb, ennél európaibb. Mögöttük ott feszül a francia felvilágosodás jelszavainak szekularizált diadalmenete, az aurópai nemzetállamok kialakulása és bukása, a második világháború kataklizmája, az 1968-as lázadások naiv és perzselő társadalomkritikája, a posztmodern szorongás, az EU-val szembeni szkepticizmus, és oroszország radikális kritikája is, egy, a filmben elhangzott mondat szerint az oroszok nem európaiak. De Godard még biztos nem hallott a keleti nyitásról. Ellenben ott van mögötte az impresszionista hagyomány, Rousseau, Adorno, Sartre, Foucault, Duras, Robbe-Grillet, és a francia újregény. Azok a szövegek, amelyek addig kísérleteztek saját nyelvük teherbírásával, míg végül meghaladták azt.
Olyat mutat, ami nem létezik
A Búcsú a nyelvtől mindemellett visszanyúl a film korai, avantgárd irányzatokat felvonultató korszakához is, amikor olyan alkotók, mint Dziga Vertov vagy Jean Vigo az akkor újnak számító technológiával elméleti és társadalmi problémákat, a film igazságát (kinopravda) akartak bemutatni. Nem véletlen, hogy ugyanebben az időszakban – az 1920-as évek végén – írja Walter Benjamin német filozófus, hogy a fényképezés legfontosabb vívmánya, hogy az objektív olyan látványokat tud létrehozni, amire az emberi szem nem képes. Godard, immáron 3D-ben, ugyanezzel játszik. Keveri az elmondhatót a megmutathatóval és az elképzelhetővel. A film fontos idézete Claude Monet-tól származik, többször el is hangzik: a festő nem azt kell, hogy fesse, amit lát, vagy nem lát, hanem azt, ami nem létezik. Monet azon kívül, hogy nagyon népszerű kiállításokat lehet a munkáiból szervezni, amire minden félművelt félsznob elmegy, elég jól írt, Godard pedig a képekkel felszámolja ezt a nyelvet is. A film persze ironikus is, hiszen annyi ismeretelméletet, vizuális felforgatást és filozófiai-történeti idézetet rak egymásra, hogy szinte nevetségessé teszi magát. Pont úgy, mint amikor szarukeretes szemüveges, mezítlábas Gauloise-t szívó, piros kendőt és foltos könyökű zakót viselő, poszt-1968-as értelmiségiek arról vitatkoznak, hogy a késői Adorno hova mozdult el a frankfurti iskola eredeti törekvéseihez képest. Bizonyos szempontból fontos probléma, más szempontból persze: röhejes.
Kutya a magasban
Lényeges szereplője a mozinak a pár által gyerek helyett magukhoz vett kutya is, akinek szintén elemi testi működését, valóját igyekszik bemutatni a film. A kutya kapcsán elhangzanak nemcsak ember és természet viszonyának a felvilágosodás utáni főbb állomásai, hanem megjelenik az állatok jogaihoz kapcsolódó, csak az elmúlt néhány évtizedben megjelenő beszédmód is. Ember és állat között időnként elég vékony a határ, s ezt a határt éppen az a nyelv jelenti, amelytől a film búcsúzik is egyben.
Szex helyett széklet
A film érdekesen mutatja be a szerelem és az intimitás problémáját is. A meztelen testet evidenciaként kezeli, a bizalom azonban nem a szexualitásban, hanem az egyéb testi funckiókban, a zuhanyzásban és a vécén jelenik meg. Szex helyett széklet, így is össze lehet foglalni azt, amit Godard az elidegenedés utolsó fázisaként megjelenített, új képeket, de nem új nyelvet létrehozó világban jelen lévő intimitásról mesél. A tabusértés pedig még mindig sikerül: már csak kényelmetlenül fészkelődő nézőtársaimból következtethetően is úgy tűnik, inkább szex, mint szarás közben kukkoljuk szívesen embertársainkat, akár csak háromdés filmvásznon is. Persze mindezt le lehetne vezetni valami Rousseau társadalomképét dekonstruáló posztmodern elméletből, Godard azonban visszaránt az iróniából is. A film vége inkább szomorú, pedig nem hal meg senki. Tényleg búcsúzni kezdünk, de nem a nyelvtől, hanem inkább a jelentől.
