A Leselkedők annyira feszes, izgalmas thrillernek indul, hogy megbocsátjuk, amiért a vége gyenge horrorba fordul.
A Jurányi Inkubátorház épülete valamikor iskola volt, most a Boross Martin rendezésében, a Stero Akt és a Szputnyik Hajózási Társaság koprodukciójában bemutatott Leselkedők című előadáson viszont társasházzá vált. Boross Martin kísérletező figura, az ő színháza sosem hasonlít ahhoz, amit megszokhattunk (interjúnk a rendezővel itt). Feltételeztük, hogy Bodó Viktor társulatával egészen őrült dolgokra lehet képes, és nem is kellett csalódnunk.
Egy lakógyűlés kellős közepébe csöppenünk, de nem ám akárhol, hanem a Jurányi hátsó kertjében, fejünkön fülhallgatóval, kezünkben látcsővel (mindkettőt a helyszínen kapjuk), hiszen a színészek három emeleten, az inkubátorház ablakaiból játszanak a kertben ülő nézőknek. A közös képviselő posztját is betöltő házmesternő (Rainer-Micsinyei Nóra) az átkosból magával hozott határozottsággal vázolja az egybegyűlteknek mindannyiuk közös problémáját: mindent ellepnek a csótányok, valamit csinálni kell. Alkalmi dalra fakadások, kiborulások, valamint a házmesternőnek köszönhető lehallgatókészülék segítségével ezután megismerhetjük a lakók álláspontját a rovarkérdésről ugyanúgy, mint ahogy személyiségüket, és minden esetben nyomorult életüket is, mígnem megérkezik a csótányirtó (Kárpáti Pál), hogy rendbe tegye ezt a csótánykérdést. Persze, ahogy ez már lenni szokott, a dolog nem megy olyan könnyen neki.
A szinte kimeríthetetlen témát - egy társasház mindennapjait - bemutatni azért is frappáns ötlet, mert mindenki találkozhat ismerős karakterekkel, még ha a Leselkedők figurái szánt szándékkal elrajzoltak is. Egy társasházban mindenféle ember élhet, kezdve az asszonyverő ügyvéddel (Jankovics Péter) és nimfomán feleségével (Pető Kata), akik a fél házat sakkban tartó lányukkal (Bach Kata) vergődnek a csótányinváziótól és saját életüktől, egészen az entomológia részleteiben elmerülő tanárig (Hajduk Károly), vagy a veterán, madarakra lövöldöző öregig (Király Dániel). Nem is beszélve a lányról az elsőn (Kurta Niké), akinek természetközeli szavaitól azonnal növésnek indulnak a növények, vagy szegény, kihasznált kínai kisfiúról (Szabó Zoltán), akinek még a lufiját is kipukkasztják.
Az alapötlet tehát nemhogy nem rossz, hanem egyenesen zseniális, a zenék (Keresztes Gábor) és a szöveg (Máthé Zsolt) is el vannak találva, de valamitől mégsem áll össze kerek egésszé a történet. (És ennek nincsen köze ahhoz, hogy eső miatt a háromnegyedénél tartottak egy húsz perces kényszerszünetet, sem ahhoz, hogy egy szomszédos házban rendeltetésszerűen élő, tülkölő szomszéd gyomra nehezen veszi, amikor Pető Kata metálénekesnőket megszégyenítő módon és hangterjedelemben tombol.)
A darab végére annak ellenére is elfogy a szufla az előadásból, hogy a tempó végig nagyon feszes, itt senki sem hibázhat, pontosan kell belépjen a jelenetébe, hiszen nincs visszacsatolás, lévén a színészek csak ritkán találkoznak egymással. Ráadásul, ha véletlen üresjárat lenne, oda jól felépített videóinstallációkat rendezett Boross csótányokkal és csótányok szemszögéből: ha addig nem érezte volna úgy magát a néző, mint aki egy furcsán értelmezett Hátsó ablakba csöppent, akkor ettől garantáltan végigfut a hátán a borzongás.
A befejezés banalitása viszont egy blöff, még akkor is, ha a horrorba hajló helyzet adja magát (nem spoilerezzük el, bár kikövetkeztethető); és ez kishíján agyonüti az előadást. Szerencsére közelsem annyira, hogy ne lehessen végig élvezni, ami nagyban köszönhető a színészeknek: mindenki a helyén van (bár a veterán öregről egy ideig szentül hittük, hogy valami idegrángásban szenvedő, őrült rendőrt játszik, de aztán felvilágosítottak).
Az egész előadásra jellemző a kertmozi feeling, a hangok a fülhallgatónak köszönhetően tiszták és élesek, a túlzottan széles "vásznon" megjelenő ablakok pedig ügyesen hozzák azt a leselkedős Hitchcock-bravúrt, amitől a feszültség folyamatosan fokozódik, kiváltképp mivel az ember nem akar lemaradni semmiről, és ezért nagyon intenzíven kell kukkolnia. Pont emiatt a kezdeti feszültség miatt nem elég erős a darab befejezése: a végén már mindenkiről tudunk mindent, és valahogy adott, hogy csak a csótányok győzhetnek.
