Megnéztük a színésznő önálló estjét, ami családias, humoros, de közben egy keserédes vallomás is.
Csákányi Eszter Spinozában bemutatott önálló estjét látva teljesen evidens volt, hogy cikkünk címe nem lehet más, mint hogy a művésznőt szeretik az istenek – csak utána vettük észre, hogy dehát az előadás címe is éppen ez. Elég valószínű hát, hogy Csákányi Esztert valamiért tényleg szeretik az istenek, és az is, hogy ez nemcsak egyedül neki tűnt fel. Az Akit az istenek szeretnek c. önálló est egy másfél órás, zenés elmélkedés azokról a női dolgokról, amik Csákányit foglalkoztatják, és fogják a kor előrehaladtával egyre jobban.
Az élő koncert a Spinoza színháztermében olyan közelségbe hozza a nézőhöz a színésznőt, ami már eleve feltételez egyfajta családiasságot, hát ha még az ember pont a premiert nézi meg. Az önálló estek meghittségét Csákányi könnyedén hozta a szerdai bemutatón: miközben a közönség zsúfolt sorai között átpréselte magát, mindenkit köszöntött, megérintett és azonnal annyira kedves és humoros volt, hogy még a legszőrősszívűbb néző is elérzékenyült rajta, már ha ezen az előadáson előfordult egyáltalán ilyen.
Már rögtön az elején énekelni kezdett, Jazz+Az-t, közben látszott rajta, hogy tényleg jól van, és legszívesebben az egész világot zsebre tenné. Csákányinak nagy rutinja van az önálló estekben, a határozottsága mögött mégis folyamatosan valami kislányos dacot éreztünk, ami harcol az öregedés ellen, míg ő közben minden idegszálával próbálja elfogadni azt. Nagyvonalakban erről szól a színésznő vallomása élő koncertje, amiben mesél színésznőségéről és apjáról egyaránt, és amiben elmondja, mennyire berzenkedett a musicalblokktól, amit dramaturgja, Zöldi Gergely, valamint zongoristája, Wagner-Puskás Péter tett számára kvázi kötelezővé. De aztán abba is belefelejtkezett, nekünk meg jó volt hallgatni az átköltött slágereket, csakúgy, mint a Ganxsta-dalra felhúzott rappelését – ami bár nem áll jól neki, mégis letörölhetetlen mosolyt csal vele hallgatósága arcára.
Az esten a nagy életigazságokon kívül az igazi színésznőt is megismerheti a néző, aki improvizál és elfogyaszt egy deci bort, miközben végig zseniálisan együttműködik zenészeivel, a dobos Kovács Norberttel és billentyűs-cinkostársával, Wagner-Puskás Péterrel. Csákányi úgy szól a nézőtéren ülő nőkhöz, hogy közben a férfiak is tökéletesen értik, miről beszél, és olyan természetességgel adja elő magát, hogy az élő koncert szinte észrevehetetlenül válik egy színésznő keserédes vallomásaival átszőtt spontán sanzonestté. És milyen jól is van ez így.
