Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Fasza lesz-e valaha a nőknek? címmel rendeztek beszélgetést hétfőn az ELTE Média és Kommunikáció tanszékén. A katarzis sajnos elmaradt.
Miért nincsenek női pornórendezők?
A vagány és lényegretörő cím megtette hatását: zsúfolásig megtelt az ELTE Múzeum körúti kampusz főépületének nagyelőadója. A beszélgetés alcíme Női szexualitás és közbeszéd volt, éppen ezért nagy várakozásokkal ültünk be rá. A meghívott vendégek Barát Erzsébet nyelvész, genderkutató, Mérő Vera, a Pornográcia című könyv szerzője és Antal Gergő pornófilm-operatőr voltak. A szexualitás, a testi szerelem és az erotika a nyugati kultúra egyik legnagyobb tabuja, legfontosabb kérdése, legjobban eladható terméke, leginkább körüljárt, de legkevésbé fölfejtett gyakorlata. Mire gondolunk, amikor a testről gondolkozunk és beszélünk? Sajnos ezen az estén nem jutottunk sokkal közelebb a megoldáshoz.
A moderátor, Kormos Nikolett néhány mondatos felvezetője közben még mindig bizakodtunk. Ekkor még úgy tűnt, a kulcsfogalom a reprezentáció lesz. A reprezentáció az, amely az egész társadalmi valóságunkat meghatározza, amelynek szabályai eldöntik, hogy kik és hogyan tűnhetnek fel, szólalhatnak meg, vagy lehetnek dominánsak. Egyszerűbben fogalmazva, hogy mit gondolunk a női szerepekről, annak a kérdése, hogyan láttatják azokat.
Azt hittük, hogy ha az est címében szerepel a közbeszéd kifejezés, szó esik majd arról, hogyan uralja a hazai társadalmi valóságot az ósdi macsó szemlélet, vagy hogyan rakódott beláthatatlan mennyiségű ideológiai törmelék a nyelvre, amelyet beszélünk. Ehhez képest a moderátor sajnos nem tudta egyben tartani a három, különben teljesen eltérő szereplőt és mondanivalójukat, így a beszélgetés szétesett. Barát Erzsébet egymáshoz lazán kapcsolódó gender-kutatásokat ismertetett olyan stílusban, amiről leginkább a tudományos szellemeskedés jutott eszünkbe. Antal Gergő forgatásokról anekdotázott, illetve szóba került az is, hogy miért van látványosan kevés női pornófilm-rendező: itt akár érdekessé is válhatott volna a beszélgetés, ha az indoklás nem merül ki abban, hogy félnek a megbélyegzettségtől. Mérő Vera folyamatosan a tudatosságot és az ún. szexbeszéd fontosságát próbálta hangsúlyozni, a kifejezés azonban reflektálatlan maradt.
A ribanc és a szent
Ha egy beszélgetésnek az a célja, hogy lerántsa a leplet a köznapi beszéd álszent beidegződéseiről, akkor az abban rejlő rendszerek fölfejtésére kellene törekedni, nem pedig az utcai stílus tükörképszerű ábrázolására. A beszélgetés tétje ugyanis éppen az lett volna, hogy megszabadulhatunk-e évtizedes, évszázados hordalékoktól, és hogy jelen van-e ma Magyarországon az a szabadság, amely lehetővé teszi az emberi testet körülvevő bonyolult hálózatról való beszédet. Szabadság nélkül ugyanis sem szexbeszéd, sem testbeszéd, sem közbeszéd nem létezik. Jóval többről van szó, mint csupán a felvilágosítás fontosságáról, az amerikai sorozatok hamis nőképéről vagy arról, ki hogyan nevezi a nemi szervét. A más gatyájában való matatás helyett azzal kellett volna kezdeni az eszmecserét, hogy melyek az alapvető feltételei annak, hogy a testről, azon belül pedig a női testről való beszédmódok demokratizálódhassanak.
A női test ugyanis politikai kérdés, amelynek sorsáról és működéséről törvények, szabályok, hagyományok dönthetnek. Jelenleg Magyarországon úgy tűnik, hogy ez viszonylag kevés embert érdekel, a hivatalos álláspontot pedig jól tükrözik egyes politikusok ilyen irányú szellemes megjegyzései, szülésre való finom buzdításai vagy vak komondoros történetei. A női szerepek reprezentációjának sokfélesége jobbára megmarad a nyugati kultúrtörténet két nagy női szerepköre, a ribanc és a szent tartományában. A feminizmusról és a testelméletről elég lehangoló kép él a többség fejében. Pedig aki feminista, az nem feltétlenül flanelinges, szőrös lábú és harcias – nem mintha a flanelinggel különösebb probléma lenne. Az ilyen esteknek éppen ezeket a káros sztereotípiákat kellene felszámolni, és megoldási javaslatokat tenni arra, hogyan lehet alakítani és sokszínűbbé tenni a közbeszédet.
Voltaképpen a szabadság
A néhol kifejezetten érdekesen alakuló beszélgetés legnagyobb hiányosságait jól foglalta össze György Péter esztéta egyik hozzászólásában: „A szexualitásról való beszédnek van egy nagy költője, Michel Foucault-nak hívják. Tudott erről a dologról úgy beszélni, hogy legalább annyi szépség és költészet volt benne, mint amennyi bátorság. Pontosan tudta azt, hogy amikor erről a dologról beszél, akkor voltaképpen az emberi szabadságról beszél. A szexualitás nem pontosan olyan, mint a francia vagy az angol nyelv, hanem egy metanyelv. A szexualitásról való közbeszéd a nyelvre való reflexió.”
A György Péter által említett francia filozófus, Michel Foucault háromkötetes című munkája az egyik legfontosabb írás, ami az elmúlt évtizedekben ebben a témában megjelent. Központi kérdése az, hogyan válik a test politikai képződménnyé, és mik azok a kizáró eljárások és tilalmak, amelyek mentén körvonalazódik. Foucault szerint a szexualitást általános és kötelező csönd veszi körül, miközben “mindenki terjengősen beszél arról, amit nem szabadna kimondani.” A szexualitás nyelve sosem tisztázott, évszázadok óta hiányzik az a beszédmód, amely megszólítaná a tabukat anélkül, hogy ezt az orvosi-anatómiai, vagy trágár módon tenné. Ez pedig nem a pornós sztereotípiákon múlik, hanem kizárólag azon, hogyan tudjuk megtalálni a szabadságot önmagunk elbeszéléséhez.
