A jó burok egy fészek, alulról tart, de felül kilátunk belőle, és ha már elég erősek vagyunk hozzá, elkezdhetünk ki-kirepülni.
„Burokban neveled a gyereked”, „meddig akarod még burokban tartani?” – ezek a mondatok általában kritikaként hangzanak el, arra utalva, hogy a szülő túlfélti a csemetét, nem képes elfogadni az önállósodási vágyát, a tőle való távolodást.
A burok szó az anyaméhet juttathatja eszünkbe, így a megjegyzés azt sugallja, hiába született meg a gyerek, mintha még mindig a saját részének tekintené az anya. Ám nyilvánvaló, hogy valamiféle óvásra, védelemre szüksége van a gyereknek, és nagyon is probléma, ha hiányzik körülötte a védőburok.
Burokra egész életünkben szükségünk van, de egyre több mindent képesek vagyunk magunknak is megadni: helyreállítjuk jó hangulatunkat, önbecsülésünket, ha valami kellemetlenség kibillentett minket, tehát már nincs szükségünk azonnali támaszra, de azért mindenkinek kell valamiféle háttér, hogy tudja, van, ahol szeretik, elfogadják. Akkor, hogy is van ez: kell a burok, de baj, ha burokban tartjuk a gyereket? Van jó burok és rossz burok, és néha nem könnyű eldönteni, hol a határ.
Ha azt keressük, mi különbözteti meg a jó és a rossz burkot, megfogalmazhatjuk a különbséget a gazdaságosság felől, vagy egy metaforával is. A gazdaságossági megközelítés az lenne: többet nyer vagy veszít azzal a burokkal a gyerek? Ha féltem őt, nehogy megbántsa valaki, ezért nem viszem játszótérre, közösségbe, akkor a társas élettel járó élményektől is megfosztom, meg attól is, megtanulja, hogyan lehet konfliktusokat megoldani, tehát ez rossz burok, mert sokkal többet veszítünk vele, mint nyerünk. Ha azt szeretném, egészséges legyen az önbecsülése, ezért "emberként" beszélek vele, kerülöm a megalázását, a minősítgetését, akkor azzal csak nyerünk, tehát ez jó burok.
A metaforikus megfogalmazás az lenne, hogy a jó burok inkább olyan, mint egy fészek, alulról tart, de felül kilátunk belőle, és ha már elég erősek vagyunk hozzá, elkezdhetünk ki-kirepülni. Vagy mint egy csónak, ami kint tartja a vizet, lehetővé teszi a biztonságos közlekedést, ugyanakkor nem zár be, főleg nem zár el a világtól. Ellenkezőleg: lehetővé teszi a megismerését.
Sokan mondják, azért nem szabad óvni a gyereket, mert a világ úgyis szörnyű, kegyetlen, azzal segítünk neki, ha ezzel minél előbb szembesítjük. Ha megvédjük ezektől a fájdalmaktól, felnőttként ki lesz nekik szolgáltatva - állítják. Ebben az elgondolásban azonban van egy logikai hiba: abból indul ki, annál jobban meg tudunk küzdeni egy problémával, minél korábban találkozunk vele. Ez addig igaz is, míg olyan kihívásokkal találkozik a gyerek, amikre már érett, amikben mozgósítani tudja a megküzdő képességeit, és meg tudja oldani a helyzetet. Attól viszont nem erősödik meg, ha passzívan átvészel, valahogy túlél egy szituációt. Ha az óvodába szomorúan megy be minden nap, mert úgy érzi, nem szeretik, kirekesztik, attól nem lesz erős, boldog felnőtt. Persze, ha kap segítséget a felnőttektől a helyzet kezelésére, és megtapasztalja, hogy befogadják, megtalálja a helyét, akkor az megerősítő tapasztalat lehet számára.
Ha valaki egész iskolás élete alatt gyomorgörccsel várja a feleltetést, attól sem magabiztos, sem sikeres nem lesz. Ellenkezőleg: ha nem szorongató környezetben dolgozhat, akkor tud majd felnőttként is hatékony lenni. Ha pedig jön egy arrogáns főnök, a betegítő környezetben nevelkedett gyerek összes régi szorongása aktiválódik, hiszen már gyerekként is kiszolgáltatottnak érezte magát a hatalmaskodó pedagógussal szemben, és ez lebénítja, tehetetlenné teszi felnőttként is.
Az egészséges környezetben nevelkedett fiatal számára sem lesz kellemes a borzasztó főnök, de eszébe sem fog jutni, hogy a másik rossz természete miatt saját kompetenciáját kérdőjelezze meg. Arról fog szólni a helyzet, ami: egy emberi ütközésről, amit meg kell próbálni kezelni.
A jó burok olyan közeg, ami lehetőséget ad a csemetének a kibontakozásra, és ott van a háttérben a segítség, ha elakadna. Pusztán az, hogy hagyjuk a gyereket szenvedni - mondván, hogy ilyen a világ, szokjon hozzá - nem nevelés, hanem szülői mulasztás. Egy egyszerű példával: nem az a gyerek lesz képes megvigasztalódni, akit sosem vigasztaltak, ha szomorú volt, hanem akit megértettek, elfogadták az érzéseit. Amit megkaptunk kicsiként, azt tudjuk magunknak megadni felnőttként.
A legközelebbi kapcsolatokban kapott érzelmi élmények épülnek be a személyiségbe, és hasonlóan fogunk magunkkal bánni, ahogy velünk bántak. Korrekcióra, gyógyulásra persze mindig van lehetőség, akár későbbi, egészségesebb kapcsolatokon keresztül, akár terápiás segítséggel, de ez hosszadalmas, küzdelmes munka.
Ne zárjuk be, ne fogjuk vissza a gyereket, és ne ijedjünk meg attól, ha problémával szembesül! Ne is próbáljuk azonnal megoldani helyette, mielőtt egyáltalán látnánk, ő képes-e erre! Azonban legyünk ott támaszként, de mindig csak annyit adjunk hozzá, amennyi tényleg hiányzik a megoldáshoz. Inkább segítsük, hogy kérheti el a homokozó lapátot, mint hogy mindig helyette kérjük, de ha kétségbeesetten sír, mert szeretné elkérni, de nem meri, kérjük el úgy, hogy ott áll velünk kézen fogva, és legközelebb megint arra buzdítsuk, hogy ő kérjen.
Azaz a törekvésünk iránya a fontos: hogy a szemünk előtt lebegjen a cél, előbb-utóbb el kell kezdeni repülni, el-elhagyva a fészket.
Cziglán Karolina
pszichológus
