PORONTY

Amit elárul rólunk a gyerekünk (és amit nem)

2014. november 15., szombat 14:04

Vannak szülők, akik nyíltan kimondják, a gyereknek teljesíteni kell, hogy büszkék lehessenek rá, míg más szülők filozófiája, hogy hadd legyen a gyerek olyan, amilyen, nem az a lényeg, hogy rájuk, mint szülőkre jó fényt vessen. Valójában azonban senki sem teljesen mentes attól, hogy szeretné, ha a gyerek viselkedése jót árulna el róla. Lehet, hogy nem szerepelteti erőltetetten a csemetét, nem mondatja fel vele vendégségben a legfrissebben tanult verset és nem énekelteti, de azért mindenkinek vannak olyan gyenge pontjai, aminél felmerül benne: te jó ég, mit gondolhatnak most rólam, hogy nevelem ezt a gyereket?

Nagyon különböző, ki mire érzékeny, és az is, hogy mennyire, ez persze összefügg azzal, mennyire igényli valaki a külvilág elismerését arról, hogy jó szülő. A gyerek viselkedése tényleg sokat elárul arról, rendben van-e a család, ahol nevelkedik, de sok a félreértés e téren: gyakran olyasmiről is úgy gondoljuk, rossz fényt vet ránk, ami nem az elhibázott nevelésről szól.

Tipikusan ilyen példa a félénkség, illetve a „gátlástalanság”, azaz túlzottan is figyelemfelhívó viselkedés. Vannak apák és anyák, akiket nagyon zavar, hogy gyermekük társaságban szégyellőssé válik, megkukul, ha kérdezik, sem válaszol, esetleg bújik hozzájuk, vagy az asztal alá. Nem értik, miért mutatja ilyen (az ő szemszögükből) kedvezőtlen arcát a gyerek, mikor régi ismerősök között tud ő felszabadult, nyitott is lenni.

Esetlenségnek látják ezt, mintha a gyerek bénázna, és ez nekik is kellemetlen. Holott nemcsak a nevelésen, hanem a temperamentumon is múlik, mennyire könnyen oldódik valaki fel új helyzetben, és a lassabb oldódás sem jelenti, hogy annak a gyereknek rosszabbak lennének a társas képességei. Lehet, hogy attól még talpraesett és empatikus, csak egy kicsivel több idő kell neki, hogy biztonságban érezze magát.

shutterstock 175102535

A másik véglet, aki minden módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, társaságban „megőrül”, óbégat, körbe-körbe rohangál, sokkal infantilisebben viselkedik, mint amit megszoktak tőle a szülei. Ennek pedig az az oka, hogy sok ember között úgy érzi magát biztonságban, ha figyelnek rá, visszajelzéseket kap, nem vész el – számára az az ijesztő. Egyik viselkedés sem arról szól, hogy a szülők jól vagy rosszul nevelték-e a gyereket, hanem arról, hogy milyen a csemete temperamentuma, és számára mi tűnik járható útnak, hogy oldja az idegen társaság keltette feszültséget.

A legjobb, amit a szülő társas helyzetben tehet, hogy próbál nem ráfeszülni a kérdésre, hogy viselkedik a gyerek. Amikor a szülő szorong, azt a gyerek is érzi, és ebből csak kellemetlenségek fakadhatnak, például annál éretlenebbül fog viselkedni. A zavart érzi, de nem érti, így annál kevésbé lesz spontán és magabiztos.

A szülő feszültsége oldásában segíthet, ha arra gondol, fontosabb, hogy jól érezzék magukat, és ki-ki természetesen magabiztos lehessen, mint hogy anyaként, apaként elismerő bólintásokat zsebelhessen be azzal kapcsolatosan, hogy ügyesen megnevelte a gyerekét, aki lám, milyen illemtudó, milyen szépen eszik, kölcsönadja a játékait, érthetően köszön.

Ha erről nem tudunk lemondani szülőként, érdemes elgondolkodni, milyen szükséglet van emögött. Másoknak kell igazolni, hogy jó szülők vagyunk? Az erre vonatkozó visszajelzéseket inkább a gyermekkel való kapcsolatban lenne érdemes keresni, nem pedig a gyermeket használni arra, hogy megkapjuk a dicséreteket.

Ha valódi, hiteles visszajelzésre vágyik a szülő, inkább arra figyeljen, jól van-e a gyerek. Tud-e örülni és érdeklődik-e a világ iránt. Hogy minek örül, és hogyan, milyen vérmérséklet szerint érdeklődik, az sokféle lehet, de ez a két tulajdonság mindenképp jellemez egy egészséges gyereket. És ne elsősorban olyan helyzetben figyelje ezt meg, ahol sok az idegen, mert ott természetes, ha kicsit bátortalanabb a gyermek. Miért ne lenne, mi felnőttek is azok vagyunk!

Van olyan szülő, aki leginkább arra érzékeny, mit látnak mások, milyen a kapcsolata a gyerekével. Egyes szülőknek komoly szomorúság, ha a gyerek nem ad nekik puszit mások előtt, simogatásnál elhúzódnak. Holott nem azok a legbensőségesebb pillanatok, mikor mások is ott vannak, az a gyerek, aki este meseolvasás közben odabújik, nem biztos, hogy a nagy családi rendezvénynél is ugyanígy tesz. Lehet, hogy akkor inkább a többi gyerekkel játszik.

Ahogy pedig egyre idősebb lesz a gyerek, egyre jobban igényli, hogy önálló, különálló személyként lehessen jelen. Eleinte csak elhúzódik, mikor a szülő megsimogatná a fejét, később eljön az időszak, amit sokan úgy fogalmaznak meg: cikivé válik a szülő. Amikor már kifejezetten külön szeretne lenni, mintha nem is tartoznánk össze. Ezen nem érdemes megbántódni, mert nem kifejezetten a szüleit, hanem a gyerekszerepet érzi kínosnak. Szeretné megélni, hogy ő egy önálló személy, nem apu, anyu kislánya, kisfia.

Mindenkit érdekel, mit gondolnak róla mások, ez természetes része az önértékelésnek. Különösen érzékeny terület, mit gondolnak róla szülőként, hiszen ez egyike a fontos szerepeinknek, az önazonosságunknak. Mégis, meg kell tanulni nagyvonalúan bánni ezzel a kérdéssel (azaz gondoljanak, amit akarnak), mert a gyerekkel való kapcsolat a fontosabb, és hogy hagyjuk, hadd legyen olyan, amilyen.

Cziglán Karolina pszichológus

KOMMENTEK

  • 2014.11.15 21:10:33Michel Djerzinski

    Mélyen igaz. Kár, hogy a szüleim soha nem voltak ennyire bölcsek. És ha időközben meg is bántak dolgokat, ahhoz túl hiúk, hogy bevallják. Pedig az őszinteség hosszú távon mindenképp "kifizetődik"...

  • 2014.11.15 22:30:21sony

    Michel Djerzinski: Szerintem kellene írni egy cikket az 'elég jó gyerek'-ről is, aki elfogadja, hogyha a szülei nem is voltak mindig tökéletes szülők, a lehetőségekhez képest valószínűleg a legjobbat akarták adni. Úgy általában jó lenne, ha mindenki elsőre a jót feltételezné a másikról, legalább szűk családi körön belül.
    Nagyon egyszerű magyarázata van annak, hogy a szüleink miért nem tudták mindezt, amit ebben a cikkben leírnak. Akkortájt még nem állt a szülők rendelkezésére ennyi forrás (könyvek, internetes szakértők, nevelési tanácsadók), amik alapján nevelési stratégiát alakíthattak ki. És vagy megörököltek egy jó módszert a saját szüleiktól, vagy ráéreztek a jó módszerekre, vagy nem. Sőt, akkoriban nem is lehetett ennyiféle nevelési módszer között válogatni, hogy megtalálják azt, ami leginkább megfelel a családnak. A nevelési módszer általában az volt, amit hoztak, esetleg az, ami a környéken divatos volt.
    A mai kor csapdája éppen az, hogy mindenre van megoldás. Így a mi gyerekeinktől talán majd azt kapjuk vissza, hogy "Mindenki tudja, hogy kellett volna megoldani, de ti túl hülyék/nemtörődömök/20. századi kövületek (hehe) voltatok ahhoz, hogy megtegyétek!" :D

    Szerintem ha te most bölcsebb akarsz lenni, mint a szüleid, akkor ne a beismerést várd el tőlük, hanem a múlton lovaglás helyett építsd a jelenlegi kapcsolatotokat olyanná, amilyet te szeretnél, és ha ez sikerül, hidd el, a múltról is tudtok majd beszélgetni.

  • 2014.11.16 12:26:24KangaT

    A köszönésen kívül egyetértek. Én úgy gondolom, hogy az ismerősöknek való érthető köszönés az a társadalmi minimum, amelyet minden mentálisan egészséges gyermektől el lehet és el is kell várni, függetlenül a korától és az aktuális kedvétől. Vannak helyzetek, amiket gondolkodás nélkül kell megoldani egy gyereknek, reflexből. Arra is megtanítod, hogy ha ásít/köhög/tüsszent, akkor tegye a szája elé a kezét. A köszönés is pont ilyen dolog.

  • 2014.11.16 15:13:00Michel Djerzinski

    sony: vannak részigazságaid, de alapvetően tévedsz és cáfolható mindaz, amit írsz. A '70-es, '80-as években is voltak jó szülők, akik nem a konvencióknak akartak megfelelni, nem nevelési módszerekben, sémákban gondolkodtak, hanem egész egyszerűen a gyerekből indultak ki, ismerték és gyakorolták a feltétel nélküli szeretetet, akkor is ismerték már Vekerdy Tamást és írásait, amik gyakran jelentek meg a Nők Lapjában, akkor is voltak szülők, akik nem a büntetésben, a mini-terrorban hittek. Ma sokkal nehezebb lehet egy szülőnek, mint régen, de egészen más okok miatt. Viszont törekedni lehet és kell is arra, hogy egy szülő jó szülő legyen, és később, felnőttként a gyerekük jó szívvel gondoljon vissza a gyerekkorára. Persze érdemes nagyvonalúnak lenni mindkét oldalon. Megbocsátani, okulni, feledni. Így, ebben a sorrendben.

  • 2014.11.16 18:22:32sony

    Michel Djerzinski: Arányaiban ma sokkal több szülő jut a modern gyereknevelési elvekhez, sokkal könnyebben emészthető és alkalmazható formában, és sokkal több tényanyaggal, kutatással alátámasztva. A legtöbb szülő jót akar a gyerekének, és próbálja úgy nevelni, hogy felnőtt korában könnyen boldoguljon. Egy nehezebben oldódó gyereknél nyilván célravezető kivárni azt a negyed órát, amíg feloldódik. De ha a szülőnek nincsenek ismeretei arról, hogy ilyen gyerekeik vannak, és semmivel sem rosszabbak azoknál, akik rögtön bevetik magukat a társaságba, megpróbálják majd a kis félénk gyerkőcüket rábírni arra, hogy gyorsabban oldódjon.
    Ahogy írtam is, a múltban is voltak jó szülők, akik ráéreztek arra, hogyan lehet jól felnevelni egy gyereket. De nem lehet számonkérni a szüleinken, ők miért nem voltak ilyenek.

  • 2014.11.16 18:28:09Michel Djerzinski

    sony: "De nem lehet számonkérni a szüleinken, ők miért nem voltak ilyenek."

    Számonkérni számonkérni ugyan lehetséges, csak semmi értelme nincsen, ha másért nem, mert a múlt nem megváltoztatható. A sérülésekből tanulni, az elkövetett hibákból okulni azonban soha nem késő. Persze az éber tudatosság tartósan nehéz ügy. De azért célszerű törekedni rá, ha máskor nem, magányban (gyerek nélkül, kinek-kinek át- és átelemeznie magában a kikerülhetetlen problémák, konfliktusok gyökereit).

  • 2014.11.17 06:47:07vagyok, aki vagyok

    KangaT, lazíts !!! Hidd el, minden anya elmondja a gyerekének, hogy köszönjön szépen, mi több, e téren 100%-osan jó példával élen jár, a gyerek azonban simán dönthet úgy, hogy nem köszön, a normálisabb felnőttje, pláne, akinek van gyereke, ezt nem is veszi zokon ... valóban illendő lenne, ha köszönne, azonban sokszor nem teszi, ez van! Nem köszön az én 4 évesem, de nem köszön a szomszéd kamasz srác sem ... ez egy ilyen világ :) Egyszer majd köszön, rajta vagyunk az ügyön :)

  • 2014.11.17 14:42:40czege

    KangaT, nekem 4 éves, átlagosnál "jobb" gyerekem van, mégse köszön. Ha a fejem tetejére állok, akkor se. Mondja is, hogy "anyi, most nem akartam köszönni" és/vagy "anyi, nem ismerem, nem köszönök neki" - pedig ismeri és ha épp olyanja van, akkor nem köszön. Ennyi, ezzel nem stresszelem magam - az ezért beszólókat pedig én oltom le, akik "egyokoskislánybizonyköszön" felkiáltással nyugtázzák a "neveletlenséget"

  • 2014.11.18 11:08:42nashy

    Szép ez a cikk, csak azt hiányolom belőle, hogy a valóban problémás gyerekeket nem hozza szóba. Feloldozza az olyan szülőket is, akiknek pedig volna mit változtatni.Minden bizonnyal legtöbbször valóban nem kell aggódni ha nem rögtön oldódik a gyermek társaságban, vagy ha nagyon megkergül, de sajnos sokszor igenis intő jel lehet, hogy asztal alá bújik a gyermek, szorong, a haját tépi, vagy épp visít és megállíthatatlanul tombol. Ők néha otthon is igazán problémásak, például azért, mert a szülők valamit nagyon elrontanak - félelmet keltenek akaratlanul bennük, vagy épp valóban mindent megengednek neki, és egy eleve nagy temperatummal bíró gyereknek nem adják meg a kellő kontrollt. Ezeknek a szülőknek nem biztos, hogy felmentést kellene adni egy ilyen cikkel, pedig ők ilyen cikkekben keresik a megnyugvást, és meg is találják.

SZÓLJON HOZZÁ!

Kórházfigyelő

  • Budapesti kórházak
  • Vidéki kórházak

Kérdezz szakértőnktől

Dr. Gyarmati Andrea gyermekgyógyász válaszol.

Kérdezni szeretnék »

OnGo beszámolók

Hirdetés