Hogyan lehetne jobbá tenni a cigányok ellátását a szülészeti ellátórendszerben? Erre kereste a választ egy csomó szakember.
Egy kórházban dolgozol. Megérkezik a 17 éves, három napja szült, oláh nemzetiségű roma anyuka, édesanyjával, az anyósával, a kispapával és az unokatestvérrel. Azt lehet tudni róla, hogy valamilyen panasza van a mellével. Mit teszel? Egyszerűnek tűnik a kérdés, mégis, a Roma nők a szülészeti ellátórendszerben című szakmai nap résztvevőinek nagy része nem megfelelően reagált volna a helyzetre - vázolta a helyzetet Nótár Ilona, aki egyrészt szülésznő, másrészt roma is.
Tudták, hogy az oláh cigányoknál a legidősebb férfi a domináns a családban, ha ő nincs ott, akkor a felesége vagy a legidősebb nő áll a hierarchia csúcsán. Az első gyereket "úgyis az anyósnak szüli" -hangzott el, ami a többségi társadalom számára minimum meglepően hangzik, és jól mutatja, mennyire mások a szokásrendszerek a romáknál. Ráadásul a cigány népességen belül is három csoportot lehet elkülöníteni egymástól: az oláh, a beás és a romungro cigányokat, amelyek mind más tradíciókat, szokásokat hoztak magukkal.
A romák magyarországi egészségügyi állapota rossz, ezt több kutatás is alátámasztja, várható élettartalmuk a hazai átlag alatt van 10-15 évvel. A konferencia beszélgetőpartnerei közül a várandósokkal foglalkozók arra hívták fel a figyelmet, hogy nagyon fontos lenne a roma nők számára a tájékoztatás, és nem azért, mert ezek a nők hülyék lennének, hanem egyszerűen nem jutottak hozzá az információhoz. A beszélgetés alatt az is kiderült, hogy problémát jelent, hogy bár a cigányok könnyebben fogadják be a szintén cigány származású szakembert (védőnőt, családsegítőt, szociális munkást), azok nem minden esetben vállalják fel származásukat.
Egy 2007-ben, 1200 roma nő bevonásával végzett felmérés szerint csak 11 százalékuk érezte úgy, hogy nem megfelelő ellátásban részesül, 2-3% pedig úgy érezte, ennek oka a hálapénz hiánya. A meglepően alacsony szám egyik oka az lehet, hogy ők már nem is élik meg diszkriminációnak a diszkriminációt, azt normálisnak fogadják el (ilyen lehet a felesleges várakoztatás, lenézés, hülyének kezelés, megfelelő tájékoztatás elmaradása). A szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy ez a jelenség, a diszkrimináció normálisnak való elfogadása milyen súlyos gondokat jelez.
Nem csoda tehát, hogy a roma nők elenyésző része fordul bármilyen jogsegélyszolgálathoz, de ugyanez elmondható a középosztálybeli, fehér nőkre is. A vizsgálatokat nehezíti, hogy a származást sehol nem tartják nyilván, így maximum a vezetéknévből lehet következtetni a származásra, de ez a módszer természetesen sok pontatlanságot rejt magában.
Érdekes, hogy bár szinte csak szakemberek ültek a workshopon, mindössze 1-2 adott jó választ a feltett kérdésre, azaz, hogy hogyan bánna úgy egy roma családdal, ahogyan az számukra a legmegfelelőbb. A helyes válasz, hogy a köszönés után rögtön a domináns családtag felé fordulva kell megtudakolni, hogy mi is a probléma. Az orvosnak, vagy más egészségügyi dolgozónak illik felajánlani, hogy ha a férfi hozzátartozó úgy érzi, nyugodtan fáradjon ki a vizsgálat idejére, de a bentlétet ne tiltsuk meg számára. A problémát ezután szintén a családdal érdemes megbeszélni, részletesen elmagyarázva, mi fog történni, és mi lehet a baj. Ezt tegyük úgy, hogy egyenrangú félként kezeljük a másikat, bánjunk vele tiszteletteljesen - hívják fel a figyelmet a szakemberek (bár ez a nem roma betegek esetén se mindig sikerül a magyar egészségügyben, ahogy az általános tapasztalatok mutatják). A romák esetében azonban mindehhez hozzájön, hogy egy részük teljesen más szokásrendszerben él (lásd a fent ismertetett családi hierarchiát például). De ahogy Nótár Ilona fogalmazott: "Jogunk van ilyennek lenni".
