A legtöbb problémás anya a bizonytalanságtól, a félelemtől nem találja a harmonikus kapcsolatot a gyermekével. Többen vannak, mint gondolnánk.
Bölcsi téma ez is, de ezúttal (vasárnapi) szubjektív. A felvetés az, hogy mi az az életkor, ameddig a gyermeknek és anyának is ideális az együtt-, vagyis az otthonmaradás. Olvasónk, ha nem is a bölcsőde ellen érvel, elgondolkodtatásra késztet: milyen árat fizetünk az anya-gyerek kapcsolatban, ha a gyerek nem otthon van, hanem a bölcsiben? Abigél véleménye következik.
Talán kiverem a biztosítékot, de akárcsak itt, a Porontyon olvasva az anyukákat, meggyőződésem, hogy a döntés hátterében nem csupán az anyagiak állnak.
Ismerek olyan „szerencsés” kismamát, aki onnantól kezdve, hogy az apróság gondozása már túl kell, hogy mutasson az etetés-fürdetés-altatás szentháromságon, nem tud mit kezdeni a gyermekével. Megtehetné, mert megvan a háttere, hogy akár négyéves koráig is maga vigye a pálmát, ám nincs hozzá türelme, figyelme, affinitása.
A legtöbb „problémás” anya a bizonytalanságtól, a félelemtől nem találja a harmonikus kapcsolatot a gyermekével. (Többen vannak, mint gondolnánk.) Elsősorban önmagukkal kell rendbe jönniük, és ebben (is) segíthet a bölcsi.
Jobb annak a picinek, ha a fáradt, ingerszegény anyukát kiegészíti a bölcsőde. Remény van arra, hogy a gondozókkal beszélget, látja a saját és mások gyermeket a közösségben, amiből maga is erőt, elsősorban lelkierőt merítve jobbá, kreatívabbá, nyugodtabbá válik. Nincs elszigetelve a kétségeivel, látja, hogy a mások gyermeke is tudja azt a decibelt látszólagos ok nélkül, mint amit az övé, a kismamákkal való találkozás és tapasztalatcsere segíthet visszabillenteni a mérleget.
Ebből a szempontból majdnem mindegy, milyen az a bölcsőde. Na jó, szeressék a gyerekeket, legyenek alapvetően elfogadható körülmények. Ne mondják azt, amit pár éve egy budapestiben: „Anyuka, nekünk egyetlen célunk van: minden gyerek túlélje a napot, ne szúrják ki egymás szemét a ceruzával...” Ez a túlzsúfolt bölcsi nem engedhette meg magának, hogy a gyereklétszámhoz igazodva annyi gondozót foglalkoztasson, hogy legalább a szemmel tartáshoz elegen legyenek. Alig van idő másra, mint arra, hogy kétszer körbeérjenek, és mindenkin cseréljenek egy pelenkát.
A kitérő után vissza ahhoz, hogy mit fogadjunk el természetesnek. Többen írtátok, hogy bezzeg Nyugat és Amerika, ahol nincsen lehetőség az otthonmaradásra. Még a családcentrikus Olaszországban sincs a nálunk lévő három év. Szerintem jobb, hogy Magyarországon van, még ha az állam kétarcú is ebben az ügyben, hiszen anyagilag nem becsülik meg az anyát. (Bocsánat, erről majd a képviselőinket kérdezzük).
Sírva könyörgöm, hogy a baba- és anyaellenes hozzáállást akkor se ajnározzunk, ha az történetesen Amerikában úgy van. Négyhetes csecsemő mellől dolgozni menni - ezt ne fogadjuk el ideálisnak! Se a gyerek, se az anya szempontjából. Az első három év akkor is a legmeghatározóbb egy ember életében, ha ezt nem vesszük tudomásul. Ezen belül vannak persze kényszerhelyzetek, amikor muszáj másra bízni a gyermeket. Sőt, kétéves kor körül tényleg eljön az idő, hogy a legjobb játszópajtás egy másik gyerek lesz. Pláne első gyermeknek, ekkor már kifejezetten jót tesz a közösségbe szoktatás. De nem mindegy, hogy két órát, négy órát, vagy nyolc órát töltünk nélkülük naponta. Ez már igenis anya-apa döntése, nem az anyagiakon múlik.
Úgy várni egy gyermeket, hogy aztán az a cél, hogy a megszületése után megpróbáljuk beépíteni őt egy olyan rendszerbe, ami még nélküle alakult ki, nem szerencsés. Az sem, hogy csak annyit változtatunk, amennyi még kényelmes, és azt az illúziót kergetjük, hogy ez így menni fog. Egy harmadik emberrel (még ha apró és kiszolgáltatott is) bővül a család, új rendszert kell építeni, amelyben néhány évig ő a főszereplő. Egy-két évet meg lehet oldani anyagilag, csak akarni kell. Nincs az a fizetés, és az abból teremtett komfort, ami pótolja az anya és gyermek együttlétét. Extrém helyzetek persze vannak, és minden élet egy külön, megismételhetetlen történet.
De az is megismételhetetlen, hogy van egy kisgyereked.
Abigél
