Jancsikának két centi híján nem a fél szeme ment ki, hanem az orrába csapódott a töltény.
Néha ott tartok, hogy mekkora szerencse már, hogy nem tudom fejből a GYIVI számát, vagy legalábbis a lassú internetem miatt mire előkeresem, már bőven elszámoltam tízig, így a kölykök valami csoda folytán még mindig megúszták, hogy sikoltozva hívjam fel az igazgatónőt: kész, vége, nem bírom tovább, vigyék el ezeket a kis antikrisztusokat, most. Legalább addig, míg kialszom magam. Legalább, míg tízig számolok, kérem szépen.
Én nevelem a gyerekeket, ők nevelnek engem, és ez utóbbi sokkal sikeresebben megy. Például, arra is megtanítottak, és elég hamar tudomásul vettem, hogy nem, nem zárhatom el őket hermetikusan a külvilágtól, a többi gyerek hatása pedig fokozatosan erősebbé válik, mint az enyém: ha nem veszem meg nekik a hőn áhított játékpisztolyt, úgyis kölcsönkapják más kölyköktől. Ha mégsem, akkor megteszi egy bot. Ezért döntöttem úgy, hogy rendben, ám legyen. Megrohamoztuk a kínai boltot, és mindhárman kaptak egy-egy darabot, egyedül a töltény-kérdésben nem ismertem tréfát. Pedig tudhattam volna, hogy az elv ugyanaz: ha tőlem nem kapják meg, megszerzik maguknak.
Már az gyanús volt, hogy nem az én gyerekeim üvöltését lehet hallani, de mire leértem, már csak a vérző orrú Jancsikát láttam, kölykeimnek hűlt helye. Jancsikáról egyébként tudni kell, hogy feszt trombitál, ennek hatására pedig bennem minden szombat 8 órakor gyilkos ösztönök ébrednek fel, „Könyörgöm, lője le valaki” – nézek a magasba olyankor, az égi segítség pedig most Botond formájában megérkezett. Töltény híján a kölyök a haverjai ellődözött golyóit szedte össze, aztán ő sem tett másképp, mint a többiek, csak a játék kissé szerencsétlenül sült el.
Vagyis mégiscsak szerencsésen, hiszen Jancsikának két centi híján nem a fél szeme ment ki, hanem az orrába csapódott a töltény. Persze egyből megnyugtattam, hogy a csajok odavannak a harci sérülést szenvedett pasikért, de a biztonság kedvéért és a gyógyulást elősegítvén most egy-két hétig inkább ne trombitáljon.
Ezek után azért kicsit jobban izgatott, hogy vajon Botond hová tűnt, mert a gyereknek hűlt helye volt: úgy megijedt, hogy elszaladt. Valamikor sötétedés után, a templom melletti parknál keresgélve tűnt fel, hogy feltűnően reszket a bokor – a kölyök akkorra már cirka két órája ott kuksolt a tüskésben, ahol egy életre szóló döntést hozott meg: nem lesz katona, ahogyan ő azt eltervezte annak idején, zokogta, majd két perc múlva, a könnyeit törölgetve azért halkan megjegyezte: hanem inkább nindzsa.
