Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A cetli, amely megoldotta a kismama tejparáját.
Hihetetlen, hogy a harmadik gyerekkel mennyivel magabiztosabban és nyugodtabban éljük meg az első heteket. Persze a nyugalom nem a háromgyerekességre vonatkozik, nem, abban a tekintetben továbbra is egy eleven dél-olasz családhoz hasonlítunk; sokkal inkább arra, ahogy Palkóhoz viszonyulunk. Ahogy gondozzuk, ahogy hozzányúlunk, ahogy szeretgetjük, és hagyjuk mások által szeretgetni.
Harmadik gyereknek lenni sok szempontból nehéz lehet, de nagy előnye a legidősebb testvérével szemben, hogy nem kell kísérleti nyúlként átvészelnie az első heteket egy folyamatosan aggódó, bizonytalan kismamával, aki mindent tökéletesen szeretne csinálni a gyerek körül, de legalábbis annyira jól, hogy az ne szenvedjen maradandó károsodást. Erre a megállapításra a hétvégi szekrényrámolásnál jutottam, amikor egy gyűrött kis kék cetli hullott a kezembe egy régi babaholmis dobozból a következő üzenettel: Ne is próbáld!
Nagyot vigyorogtam, aztán megmutattam a férjemnek is, aki persze igazi férfi létére nem emlékezett a cetli eredetére, pedig ez a három szó oldotta meg anno a legnagyobb kismamás parámat. Ő írta azt saját kezűleg négy éve egy bőgésekkel és aggodalmakkal teli kritikus estén. Lackó volt a szenvedő alany, én játszottam a könnyes arcú nőt, aki még anyának sem jó, a mérleg volt a főgonosz, a férjem pedig a problémamegoldó ember. Történt ugyanis, hogy mint gondos anya, szülés után beszereztem egy mérleget. És minden áldott evés előtt majd után méregettem szegény kölköt. Éjjel háromkor sem volt kegyelem, akkor aludtam csak jól, ha tudtam, hogy –szerintem, meg a védőnő előírása szerint – eleget evett. Hiába szundított el szegénykém kajálás közben, az ágyacskája helyett a mérlegre raktam, ott általában fel is ébredt, mérgesen ordított, én meg vacakoltam, hogy legalább egy pillanatra maradjon nyugton, ne ugráljon a mérleg számlálója és beírhassam a füzetembe az eredményt. Méregetési mániámat az első hetekben még mindenki megértette - kivéve az orvosomat, aki már a hathetes kontrollon elküldött melegebb éghajlatra, szerinte ettől több tejem nem lesz, rosszabb esetben neurotikussá válhatok. Éreztem, hogy igaza van, mégsem tudtam abbahagyni a méregetést.
Aztán jöttek a bajok. Csipetnyi stressz, nemalvás, nemevés, utazás, szóval egy kis változás elég volt ahhoz, hogy a tejmennyiség időnként megcsappanjon. Hol csak egy szoptatás nem sikerült, hol egy fél napra tűnt el a tej, a gyerek ordított, a mérleg meg csak mutatta gonoszan a számokat. Mert ilyenkor persze PLÁNE muszáj megmérni, hogy mégis lássam, evett-e EGYÁLTALÁN. Aztán ha bebizonyosodott, hogy a gyerek azért ordít, mert nem tudott eleget enni, akkor pánikba estem, mert valami különös szerencsétlenség folytán Lackó nem volt hajlandó – de később Mici sem – megenni a lefejt tejet sem cumisüvegből, sem pohárból, sem kiskanállal, és inkább éhségtől ordítva ment aludni, semhogy egy korty tápszert lenyelt volna. Ezek után nem csoda, hogy teljesen komolyan vizionáltam az orrom előtt éhen haló Lackóról. Szerencsére aztán egy jó nagy alvás meg némi pizza helyrehozta a tejtermelést, de csak ideig-óráig. Az én idegeim pedig minden egyes esettel tovább vékonyodtak, míg végül odáig jutottam, hogy ha egyszer egy nap kevesebbet mértem a szokott mennyiségnél, máris ezerrel beindult a tejpara.
Rövidre fogva nem tudom, mi lett volna a vége a sztorinak, lehet, hogy még ma is méregetném a kölköket, vagy diliházban kötöttem volna, ki, esetleg elmentem volna védőnőnek, szóval már sosem tudom meg, mert egyik hajnalban arra nem ébredtem, hogy hiába nyomom a mérleget, meg se nyikkan. Szabotázs! Férjem megunván a hisztit, egyszerűen kivette a mérlegből az elemet, és csak az ominózus cetlit hagyta a tetején.
Nagy volt az elképedés, aztán a düh, végül a könyörgés, de hiába, aznap nem tudtam megmérni a Lackót. És másnap sem. Gonosz mérleg kivégeztetett, csak havonta egyszer támadt fel egy röpke szereplés erejéig, és lám, a tejparáim hamar elmúltak.
Persze a mérleg előkerült aztán a Micinél is, és most is itt van, tőlem egy karnyújtásnyira, de már nem hagyom magam terrorizálni tőle. Palkót hetente egyszer rácsapjuk, örvendezünk, hogy milyen szépen növekszik, de nem, többé nem számolgatom a grammokat, nem hasonlítgatok görbékhez, és nem csinálok statisztikákat sem. Mert éppen elég nekem látni az elégedetten szunyókáló kis Palkóarcot ahhoz, hogy a mérleg írásos igazolása nélkül is tudjam, eleget evett a kis krambó, és elégedett a mamájával. Akinél pedig a méregetés miatt tejpara jelentkezik, vegyen egy nagy levegőt, fogja meg az elemet és hajítsa el jó messzire!
Panzej
