Csakhogy fogalmam sincs, hogyan! Persze a kötelező köröket azonnal lefutottuk, zsúrkocsi kiürítve, az italokat nem is tudom, hová dugtuk hirtelen, - nem baj, úgyis ideje leszokni az ivásról. Konnektorok bedugva, vegyszerek elpakolva, macskakaja bezárva.
Csakhogy ez az egész még semmi, úgy érzem tulajdonképpen az egész lakást el kéne pakolni, minden bútort lecserélni, hiszen minden alá bemászik, és beveri a fejét, minden cipőt és papucsot megnyalogat, mindent meghúzogat, amit elér, minden zsinórt megfogdos, a vécét kedvesen ölelgeti, minden véletlenül elől hagyott tárgyra ráveti magát és dolgozni kezd rajta. És természetesen minden apró, fulladásveszélyes tárgyat megtalál, ebben a pillanatban egy csokipapír-darabot kotort épp ki a kanapé alól, - hát, mi sem vagyunk éppen a legrendesebb család. Kiszedtem a kezéből, de itt van megint a dohányzóasztal alatt, ha hirtelen feltérdel, azonnal beveri a fejét.
Őszintén úgy érzem, hogy kicsit most elfáradtam, és nem csak a pakolásban, nem abban, hogy minden perc állandó veszélyforrás, hiszen tudom, hogy ez most természetes, de Abigéllel mostanában egy közelharc az élet. A héten felállt a kiságyában, majd igen hamar rájött, hogyan kapaszkodhtat fel a bútorokon is. Mindenhol feláll, kizárólag állni akar, de persze még nem megy neki olyan jól, ide-oda inog, közben vigyorog, iszonyú büszke magára. Majd egyszer csak puff, eldől, előre vagy hátra. Beveri a fejét, ordít, megvígasztalom, leteszem, és kezdődik az egész előrlől. Ráadásul az apjával is jókat vitatkozunk, szerinte ugyanis nem kéne mindig felkapkodnom, ha elesik, de én meg úgy sajnálom, nagyon meggyőzően tud bőgni, még levegőt se vesz.
Szintén heti fejlemény, hogy egyszerűen úgy döntött, a pelenka fölösleges és alantas dolog, és szinte lehetetlen bepelenkázni. És ez nem túlzás, nem azt jelenti, hogy jaj, izeg-mozog, forog a gyerek, és milyen nehéz ráadni a pelenkát, hanem szó szerint értendő. Nem hajlandó hanyatt fekvésben megmaradni egy másodperce sem, ha egy plazmatévét nyomnék a kezébe, akkor sem, ordít, csapkod, vörös a feje, folynak a könnye, és minden izmát megfeszíti.
Ahogy tud, elslisszol, én meg utána, négykézláb leszedem róla valahogy a pelenkát, közben repül a szar mindenfelé, megtörlöm a fenekét, majd lerogyok egy sarokba pihenni, közben ő köröz a lakásban, a biztonság kedvéért valahova odapisil, majd kezdődik a második kör, a pelenka feladása. A hagyományos pelenka természetesen szóba sem jöhet, csak a méregdrága, bebújós nadrágpelenka. Ráadásul újra előhúzta a mellényzsebéből a sikoltozást, mi már csak denevérhangnak hívjuk, egész nap, megállás nélkül sikoltozik, néha még a kezét is ökölbe szorítja, hogy minden erejét beleadhassa egy-egy sikolyba. Mostanában azt veszem észre, hogy reggel tízre, két pelenkacsere, három fejreesés, és két óra, folyamatos sikoltozás után úgy érzem, kész, elfáradtam, megyek aludni.
