Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A Suttogóról lesz szó, és kötekedni fogok.
A Suttogóról lesz szó, és kötekedni fogok. De előre leszögezem, nincs semmi problémám Tracy módszereivel. Valószínűleg beválnak, teljesen emberségesnek tűnnek, és határozottan támpontot nyújtanak a tanácstalan szülőknek, akik ezáltal visszanyerhetik önbizalmukat.
Kettővel van bajom: a stílusával és a tudományosan, khm, meglehetősen megalapozatlan kijelentéseivel, úgy is mint nagyi-féle bölcsességek. Nem akadémiai értekézeseket várnék. Csak picit lennének elfogadhatóan megindokolva azok a fránya kategorikus kijelentések arról, hogy milyenek a gyerekek és mit miért tesznek. Hol is kezdjem?
Talán a címnél: nem vadló. Az enyém nem. Maximum Áttentő Redáznak hívom. De nem akarom betörni. Vagy amikor igen, akkor cseppet sem gondolom, hogy az az ő érdeke. Aztán folytassuk a hátlapnál: hogy Tracy varázslatosan érti a csecsemők testbeszédét és sírását. Ám inkább úgy éreztem, hogy nagyon ragaszkodik a receptjeihez, amiket bizonyos helyzetekben használ, és amiknek az adott körülmények között mindig megvan az eredménye. A különbségeket külső tényezők okozzák, a recept igazolva van, tehát a baba azt gondolta, amit Tracy szerint abban a helyzetben gondolnia kellett. Nem vagyok egy baba-expert, de nekem úgy hiányozna valami a „lám-lám, mégis mi voltunk az erősebbek, tehát nekünk volt igazunk” hozzáálláson kívül, valami arról, hogy tényleg, mégis mi van a fejében. Egy ici-pici kísérletecske, objektívebb magyarázatocska. Csak hogy ne gondoljam, hogy nem megtanítottunk valamit a babának, hanem megtörtük az ellenállását. És akkor itt azt hiszem, át is térhetünk a szavakra. Meg a szemléletre, amit közvetít. A szemlélet röviden összefoglalható: én mindent megoldok, mindig tudom, mi a pálya, és ha engem olvasol, te is ilyen leszel – szülő-isten, aki tudja, hogy mi a jó a gyerekének, érti, hogy mit mond, és arra mi a megoldás, és rá is vezeti (haha). Lényeg: nem magunkért tesszük ezt, hanem a gyerekért.
Pedig szerintem nyugodtan, őszintén lehet azt mondani, hogy ha gyerekem nem Tracy gyerekszabászatában készült, és ezért, let us say, nem akarja abbahagyni a láncszopizást két hónapos kora körül, és engem ez zavar, én nem akarom, nekem sok, akkor az én igényem, gordonosan szólva, az én problémám, hogy este nyolctól tízig a mellemen csüng. Nem az övé. Neki jó. Neki láthatóan ez az igénye. Persze le lehet szoktatni, mert én is ember vagyok, és nekem is lehetnek igényeim. Csak ne mondjuk, hogy az ő igénye/érdeke/kell neki. Nekem kell.
És akkor be is kanyarodtunk Tracy kedvenc szavához, a rászoktatás-leszoktatáshoz. De tegyünk előbb még egy kis fogalmi kitérőt. A rászoktatók, azok az ún. ötletszerűen nevelő szülők. De ezt nem is így kéne írnom, hanem így: The Ötletszerűen Nevelő Szülők. A sötét oldal. Kik is ők? Akiknek nem a napirend az istene, és nem következetesek (nem merevek, avagy megértik, hogy ha ők egyszer délben ebédelnek, egyszer meg 3-kor, akkor ez a gyerekükkel is előfordulhat). Kicsit megint lehetne pszichózni, például hogy a következetesség azt is jelenti, hogy azt hazudjuk, hogy valamire mindig egyformán reagálunk: csak nem azért mert állandó tökéletességbe merevedtünk, és csak a külvilág lehet változatos? Szóval ÖNSz az, aki nem azt tartja jónak, amit Tracy. De vissza a szoktatáshoz. És kezdjük a cicivel. Az van, hogy a gyereket napirendre kell szoktatni, mert neki jó. Nem nekem, neki. Sőt. Ő olyan biológiailag, mert hát az állatok is ugyanazt ugyanúgy csinálják minden nap, és akkor mi is. Igen, például nézzük meg a kismacskákat: egész nap fekszenek anyu mellett és rágják a mellét, néha végignyalja őket anyu, aztán később nekiállnak rohangászni, a girhes anyjuk meg utánuk és cipeli őket vissza. De hol itt a napirend, my friends? No de ez csak egy a jól megalapozott analógiák közül, és már megint elkanyarodtam. Szóval a gyereket nem szabad rászoktatni a cicin alvásra. Mert evés, ébrenlét, édes álom. Mert nehogy azt higgye, hogy az evés és alvás az egymásba következik. Meg kétévesen is azt fogja akarni. Mert ne csináljunk olyat, amit később nem akarunk. Node kérdem én: ne pelenkázzunk, mert tíz évesen nem fogunk akarni? Ne pusziljunk a nyakába, mert még tizennyolc évesen is az kell? A gyerek meg nem hiszi azt, hiszen ő cumizik. A mamája cicijét. Ugyanis nem rászoktatjuk, és itt van a nagy csúsztatás, hanem le. Ő ugyanis úgy van programozva, hogy cumizva aludjon. És mivel az Úristen csak nőt és férfi teremtett, de játszócumit nem, ezért az anyja mellét cumizza. Persze lehet neki cumit adni, csak ne mondjuk akkor azt, hogy nem a szopizva elalvás neki a természetes. Mert az. Meg azt se, hogy az együttalvásra rászoktatjuk. Mert a biológia bizony azt mondja, hogy ha anya elmegy, üvölts, de gyorsan, nehogy itt hagyjon és megfagyjál, megegyen a kardfogú tigris meg egyebek. Nem kell felkapdosni, ha nem akarjuk – csak tudjuk, hogy mi nem akarjuk, nem ő nem akarja. Nyugodtan szoktassuk a gyereket, mert mi is emberek vagyunk, és nekünk az a jó, de nem azért mert neki az az igénye. Nem lesz semmi baja, ha szeretjük egyébként, csak legyünk őszinték vele is meg magunkkal is. A fentiekről tehát LEszoktatni lehet. Nem pedig rá.
Még egy pontba belekötök, aztán vége is (pedig mennyi, de mennyi lenne!): a kellék. Az úgy van, hogy ha a gyerekben összekötünk bizonyos szükségletkielégítéseket (evés, alvás, szopás) olyan dolgokkal, amik felett nincs kontrollja, akkor nem lesz önálló. Példa: ringatásos elaltatás: szülő = kellék, gyerek nem tud önállóan aludni, ha majd nagy lesz és nehéz, mit csinálsz? Hát egy: azt majd akkor kitalálom, minek basszak ki vele már akkor, amikor még kicsi és könnyű? Azért, mert könnyebb megtörni, mert rövidebb ideig sír, mert halkabban, mert kevésbé erős az akaratmegnyilvánulása? Ez is oké, csak ne tegyünk úgy, mintha magasb célok vezérelnének. Mondjuk van, amikor megoldódik a dolog. A másik meg az, hogy nem zavar. Hogy elringatom. Mert szerintem az a jó neki, és hát mit ad isten, én az önállóan alvó kéthónapost lehet hogy magányosnak hívom. Mert itt is van egy csúnya csúsztatás. Hogy igaziból semmiféle kontroll nincs nála. Nem is lehet. Amíg egész kicsi, nálunk a kontroll és nálunk a felelősség. Biztos, hogyha helyettesítői vannak, akkor azt gondolja, de jó, ripszropsz elalszom önállóan? Nem lehet, hogy azt, hogy anya azt szeretné, ha egyedül aludnék el. Úgyse adja oda a cicit, ami nekem a világ, úgyhogy befordulok, és alszom egyedül.
Gyorsan hozzáteszem: egy gyerek, akit szeretnek, és aki felé ezt folyamatosan kommunikálják is (anélkül fura is lenne szeretni), az nem hinném, hogy traumatizálódna, ha a szülei keresztülvisznek valamit, ami az ő valamilyen igényét negligálja, viszont egy fontos szülői igényt kielégít. Csak ne mondjuk, hogy mi jobban tudjuk, hogy mit érzel, mit akarsz, és nekünk jobban fáj, és csak a te érdekedben, és jobb lesz neked. Nekünk lesz jobb. Mi akarjuk. Semmi baj. Akarhatjuk. Vannak érdekeink és érzelmeink. És akkor akár Tracy módszereivel is elérhetjük.
UI.: Nem akarom, hogy anya ajtaján napközben is kopogni kelljen. Nincs csukva. Legyen együtt az egész család egy nagy nappaliban.
