Beethoven életrajzának mind a mai napig az egyik legnagyobb rejtélye, hogy a halála másnapján megtalált levélben megszólított halhatatlan kedves kit takarhat. A szakértők nagy többsége azon az állásponton van, hogy Brunszvik Jozefinnek szól a híres levél.
1987-ben az első martonvásári évnyitómon a Beethoven Általános Iskola udvarán szinte irigykedve figyeltem a többi diák nyakában a violinkulcsos egyennyakkendőt. Már az iskola neve is jelezte, hogy a híres zeneszerző mély nyomokat hagyott a település életében, ezt a benyomásomat felerősítették a nyakkendők, az iskola előtti hatalmas Beethoven-szoborfej, amit aztán megkoronázott az első csengetés: az Örömóda dallama. Hogy került Beethoven erre a Fejér vármegyei településre, és hogyan fonódott össze a magyarok számára a neve Martonvásárral?
Martonvásár: a grófnők városa, a kisvárosok grófnője
A Budapesttől 30, a Velencei-tótól 13 kilométerre fekvő település már a 11. században sűrűn lakott település lehetett, neve is arról árulkodik, hogy vásáros hely volt, a Fehérvár-Buda kereskedelmi útvonal mentén. A 16. században a törökök hatszor is átvonultak rajta, nem csoda, hogy elnéptelenedett. A történetünk szempontjából fontos fordulat 1758-ban következett be.
Még 1598-ban magyar nemeslevelet kapott egy Braunschweigből származó család, a Brunswickok, néhány generációval és 170 évvel később idősebb Brunszvik Antal (1709–1780) szemet vetett egy martonvásári földterületre, melyet bérbe vett. Azonban nem elégedett meg ennyivel, és mintegy 12 évnyi huzavona után bérlőből tulajdonossá vált. 1775-ben Mária Teréziától szolgálataiért grófi címet kapott, a halála előtti évben Bihar megye főispánja lett, még az ifjú Kazinczy Ferenc is ott volt beavatásán. A szintén grófi rangra emelt és szintén Antal nevet viselő fia (1746–1793) sorshúzás útján jutott a martonvásári birtokhoz, az ő négy gyermekéből 3, Ferenc, Teréz és Jozefin írta be Martonvásár nevét örökre a zenetörténet könyvébe.
Az angolpark, ahol Beethoven is sétálgatott
A martonvásári kastélypark helyén, ahogy Brunszvik Teréz naplójából megtudhatjuk, 8000 holdnyi mocsaras vadon állt egyetlen házzal, néhány pásztorviskóval és egy fával. Teréz nagyapja, idősebb Brunszvik Antal kezdte a birtokot paradicsommá varázsolni, templomot építtetett, gyümölcsfákat, füzeket és hársfákat ültetett, és kijelölte a tó helyét. A szintén Antal nevet viselő fia folytatta a megkezdett munkát. Barokk stílusú kastélyt emelt, átalakította a szigetet és a díszkertet, a kastély és a tó között pedig parkosított, további fákat ültetve (gesztenye, tölgy). Az angolpark olyannyira méltó volt megnevezésére, hogy az 1815-ben dunántúli körútján ide is ellátogató Richard Bright orvos és utazó ezt írta:
Reggel sétát tettem a parkban, melyet a gróf a kontinensen általában angolnak nevezett stílusban képeztetett ki; ebben a stílusban az a felfogás érvényesül, hogy a művészet nem szoríthatja ki a természetet. Gyönyörű tavaszi reggel volt. Körülöttem minden Angliára emlékeztetett, olyannyira, hogy szinte hazámban képzeltem magamat.
Az ifjabb Antal gróf korai halála után, az 1790-es évek végétől felesége, Seeberg Anna vette kezébe a birtok ügyeit, az északi rész mocsarát mérnöki segítség nélkül, egyedül csapoltatta le, hogy aztán egyetlen fia, Ferenc folytassa a korszerűsítést, nem akárkinek a segítségével: hosszas kutatás után bizonyossá vált, hogy a Városliget fáiért is felelős német kertész, C. H. Nebbien szakértelme volt Ferenc támasza elképzelései megvalósításában. A park ekkor lényegében elnyerte mai, természetszerű kinézetét. Jellegét megőrizte, gazdáit viszont nem: Habsburg József főherceg után a Dreher családé lett a birtok, jelenleg,1953 óta a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományi Kutatóközpontjának (Agroverzum) ad helyet a park.
Zongoratanárból örök barát
Az első és életre szóló érzelmeket kiváltó találkozásra a Brunszvik család tagjai és Beethoven között 1799-ben került sor, amikor özvegy Brunszvik Antalné Seeberg Anna Bécsbe vitte leányait azzal a nem titkolt céllal, hogy kiházasítsa valamelyiküket. Már 1795 óta szerepelt a nevük Beethoven műveinek előfizetői között, a Bécsben eltöltött 3 hét alatt pedig sikerült elérni, hogy a tanítástól egyébként ódzkodó Beethoven 18 napon át leckéket adjon a lányainak, a nagy zenész ugyanis nem átallott azt vallani, hogy tanítson az, aki nem tud komponálni. A Beethovennel való első találkozásra így emlékezett vissza az első magyarországi óvodák alapítójaként híressé vált Teréz emlékirataiban:
Leültetett hangolatlan zongorájához és azonnal játszani kezdtem: tisztességesen játszottam, a cselló- és a hegedűkíséretet pedig énekeltem. Annyira el volt ragadtatva, hogy megígérte: minden nap meglátogat bennünket ... Ekkor kötöttük meg Beethovennel azt a benső, szívbéli barátságot, amely élete végéig tartott. Eljött hozzánk Budára, eljött Martonvásárra, befogadtuk a mi válogatott embereink köztársaságába.
A Petneki Jenő által idézett sorokban (Köznevelés, 1970/23.) megemlített befogadás rituálisan faültetéssel történt. Külön érdekessége a kastélyparknak, hogy Brunszvik Teréz „hársfakörönd-köztársaság”-ot telepített benne, és egy fa Beethovennek is jutott, ezzel nyerve el felvételét a köztársaságba. „Minden fa egy-egy tagnak nevét viselte, és ha egyik-másik nagy fájdalmunkra távol is volt, mégis beszélgethettünk e jelképeikkel, örömöt s okulást merítve szavaikból…” – idézi Teréz emlékirataiból Hornyák Mária az angolkert történetét bemutató cikkében (Művészettörténeti Értesítő, 1992/1–4.)
Érdekes, hogy Beethoven fájaként egy nyárfát emlegetett a hagyomány, ez a fa még láthatta, amint a mester halálának 100. évfordulóján mellszobra a szigetre kerül, de az 1930-as években egy vihar kidöntötte.
A két lánytestvére révén a nagy zenerajongó és csellón is remekül játszó Brunszvik Ferenc (1777–1849) is megismerkedett Beethovennel, és a következő évben, közbenjárására 1800-ban Budára érkezett a híres zeneszerző, hogy az új nádorné fogadtatásán előadja művét. Beethoven ekkor látogatott először Martonvásárra, amit még többször megismételt, ezen alkalmak pontos időpontját azonban nem minden esetben ismerjük.
Ferencet későbbi leveleiben barátjának, sőt testvérének szólítja, és neki ajánlja az Appasionataként ismert F-moll zongoraszonátáját, melyet épp Martonvásáron fejezett be 1806-ban. Két év múlva, ismét Budán, majd Martonvásáron tartózkodik Beethoven, az ekkor befejezett zongorafantáziáját is Ferencnek ajánlja, majd a közvetítésével írja meg 1811-ben, orvosi tilalom ellenére az István király nyitányt.
A halhatatlan kedves
A Beethoven által és hozzá írt levelek, valamint a különböző személyeknek ajánlott művek Beethoven 1827-es halála óta sokak fantáziájának adtak táptalajt a hagyaték legtitokzatosabb darabjának megfejtését illetően. A mester halálának másnapján egy három részből álló, pontos címzés és dátum nélküli levélre bukkantak, melyet a halhatatlan kedvesnek írt Beethoven. Talán soha fel sem adta, az is lehetséges, hogy visszaküldte a címzett vagy a közvetítő. Az biztos, hogy Beethoven gyengéd érzelmeit kifejezte a Brunszvik lányok unokahúga, Giulietta Cuicciardi iránt is, és neki ajánlotta a Holdfény- (eredetileg Lugas-) szonátáját.
De a Jozefinnek írt levelei még intenzívebb, még tartósabb érzelmekről tanúskodnak, a magyar olvasó számára Petőfi Minek nevezzelek, Radnóti Tétova óda vagy József Attila Óda című versét juttatja eszébe, amikor a szavak képtelenek formát adni az emberi lélekben tomboló-kavargó érzéseknek:
Ó, Ég, mi mindent mondhatnék még önnek, ahogy én Önre gondolok, – amit Ön iránt érzek, – de milyen gyenge és milyen szegényes a nyelv, legalább az én nyelvem.
És hogy átérezzük egy zeneszerző szenvedéseit, amikor hangok helyett szavakba kell öntenie érzelmeit, álljon itt még egy idézet (Nagyvilág, 1959/8.) a Jozefinhez írt levelekből:
Ó, nem vagyok túl büszke, amikor azt hiszem, hogy a hangok jobban engedelmeskednek nekem, mint a szavak.
Helyes megfejtést természetesen nem kínálnak ezek a sorok sem, melyeket valószínűleg 1804 és 1807 között írt Beethoven az akkor éppen özvegy Jozefinnek. Sokan azóta is keresik kettejük szerelmének bizonyítékait.
