Bölöni György Ady párizsi napjainak állandó társa volt. Ő vigasztalta, amikor a költő megtudta, hogy betegsége gyógyíthatatlan, halála után pedig gondosan ápolta Ady emlékét. Az 1950-es években végzett irodalomszervező tevékenysége ma már szinte feledésbe merült, pedig neki köszönhetjük a legfontosabb irodalmi hetilapot és a szigligeti Alkotóházat is.
„Tegnap este csakugyan megérkezett az Ady Bandi fiú. A te csókjaid még égtek az ajkamon, mikor csókot cuppantottam az orcájára. – Te, Bandi – szinte akartam neki mondani –, nem az enyémek ezek a csókok, hanem az én kicsiny asszonyoméi. – De nem mondtam” – írta Bölöni György Párizsból 1906-ban későbbi feleségének, Marchisiu Otíliának. Bölöni nem ekkor, hanem két évvel korábban ismerkedett meg Adyval, amikor a költő öccse, Ady Lajos, Bölöni hajdani osztálytársa levélben kereste meg az 1903 óta Párizsban élő újságírót: „Keresd meg előbb te őt, mint aki már otthon érzed magad Párizsban, és tudod a dörgést” – idézte fel Ady Lajos levelét Bölöni Az igazi Ady című visszaemlékezésében. Természetesen nem ez volt az első alkalom, hogy az 1882-es születésű Bölöni (aki egyébként Kölcsey egyik dédunokaöccse volt) találkozott Ady nevével, hiszen a földije volt: mindketten a Szilágyságból származtak és mindketten Zilahon jártak középiskolába, Bölöni ismerte a pályakezdő Ady néhány versét és színdarabját is.
„Szervusz, Bandi!”
Első találkozásukra egy kávéházban, a Café de la Paix-ben került sor: Bölöni először egy hindu fiatalemberről hitte, hogy Adyhoz van szerencséje, és meglepődött, amikor az nem felelt a „Szervusz, Bandi!” köszöntésre. Adyt és Bölönit összekötötte a közös szülőföld, a hasonló értékrend, és igen hamar összebarátkoztak. Bölöni megismerte Diósi Ödönt és Brüll Adélt, Ady pedig Bölöni szerelmét, a nála kilenc évvel idősebb Marchisiu Otíliát, akinek – jó szokásához híven – becenevet is adott, az Oti visszafelé olvasott alakját, mindjárt egy kicsinyítő képzővel ellátva: "(…) mivel Itó kicsiny, vékony és sovány asszonyka volt, elneveztük egyhangúan Itókának, már csak azért is, mert éppen kapóra robbant ki ez a név, mind a négyünk pohara teli lévén hidegre hűtött borral – Itókával. Viszonzásként ekkor kapta ördögi incselkedéseiért Bandi is Itókától a Belzebub nevet.”
Ő kísérte Adyt orvoshoz
Bölöni volt az, aki megmutatta a költőnek Párizst. Gyakran üldögéltek különféle kávéházakban, sétáltak a parkokban, járták a múzeumokat, kiállításokat. 1904 tavaszán ő volt az, aki a betegsége tüneteivel küszködő Adyt orvoshoz vitte, majd a Monceau-parkban próbálta benne tartani a lelket a diagnózis után. Időközben Itóka is jóban lett Diósiékkal, különösen Lédával; s a viharos kapcsolat egyetlen mozzanata veszekedése, kibékülése sem maradt titokban előtte. Itóka (aki ekkor még férjes asszony volt, Bölönivel csak 1913-ban házasodtak össze Budapesten, esküvői tanúik Ady Endre és Ady Lajos voltak) maga is élénken érdeklődött a művészetek iránt; ismerte Rodint, jó barátságban volt Anatole France-szal, közös utazásukról álnéven írt könyvet. Bölöni a Magyarország, majd a Világ számára küldte tudósításait a párizsi művészvilágról, amikor pedig Itóka külföldön tartózkodott, élénk levelezést folytattak. (Levelezésük Nagy Csaba szerkesztésében, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában olvasható, de online is elérhető.)
Este a Bois-ban
1906-ban például ezeket a sorokat küldte Itókának Bölöni: „Még jó, hogy éppen most jött ez az Ady Bandi, legalább nem kóborgok olyan rém kesergős lélekkel az utcákon. Tegnap is, ma is vele voltam egy-egy délelőttöt” – írta másnap.
„Délelőttöket Adyval vagyok, együtt reggelizünk egy kis korcsmában, és ő indul Léda asszonyához.”
Egy júliusi délutánról pedig így írt a távol lévő asszonynak: „Tegnap délután Adyval és Léda asszonnyal voltam együtt. Szürke eső esett és a Bois-ba kikocsiztunk. Felhúzattuk a kocsi fedelét, s amint hátul ültünk hárman az ülésen, egymáshoz simult önkéntelenül az a két ember, és éreztem, hogy milyen boldogok. Az eső szakadni kezdett, lassan ballagott kicsi kolompjával fáradtan a ló, szél jött, és az Acacias-soron, a nagy akácok alatt zörgette és szétszórta a sárga faleveleket. Szomorú voltam így nagyon.” Noha az Este a Bois-ban című Ady-vers két évvel korábban íródott, szembetűnő a versben megjelenített érzések hasonlósága Bölöni megélésével:
Befödte lelkemet és Párist
Muzsikás, halk, szomoru este,
Eltévedtünk. A nagy Bois-ban
A kocsim az utat kereste.
És mintha rólunk ki se tudna
És mintha minket ki se várna,
Baktattunk álmos gördüléssel.
Nagymessziről zúgott a lárma,
A fákon át hívtak a mécsek,
Szomorú volt nagyon a lelkem,
A kocsis nótát fütyörészett.
Bölöni és későbbi felesége számára ez a Párizsban töltött időszak és az Adyhoz fűződő barátság egész életük meghatározó élményévé vált. „Az én Párizsom nem emlék, melynek hímpórát tollakon hozzák haza írók, nem egy élmény. Nekem és Itókának, társamnak, Párizs egy egész hosszú élet katlana és gyönyörű valósága” – írta Bölöni jóval később, Az én Párizsom című visszaemlékezésében.
Párizs után, a kommunizmus előtt
1911 után Ady nem utazott többé Párizsba, 1919-ben, az őszirózsás forradalom után néhány hónappal elhunyt. Ugyanúgy, mint Ady, Bölöni is rokonszenvezett a forradalommal, diplomáciai szerepet vállalt, majd a Tanácsköztársaság időszakában Hollandia nagykövete lett. A kommün bukása után, sok más magyar értelmiségihez hasonlóan Bécsben telepedett le, majd 1923-ban visszatért Párizsba, ahol egészen a második világháború végéig, 1945-ig maradt. Élénken részt vett a francia főváros kulturális életében, lapot szerkesztett – és megírta Az igazi Ady címmel visszaemlékezéseit Adyhoz fűződő barátságáról.
Az irodalom szolgálatában
Bölönit, bár nem élt Magyarországon, a Horthy-korszak politikai rendőrsége számon tartotta: neve mellé a „kommunista-anarchista” jelzőt írták. A második világháborút Párizsban vészelte át, föld alatti újságot szerkesztett (Magyar Szemle), majd a szövetségesek győzelmét követően a párizsi rádióban üdvözölte az újjászülető Magyarországot, és úgy döntött: feleségével együtt hazatér. Eleinte a Lukács fürdő szállodarészlegén laktak, mostoha körülmények között, majd a Hűvösvölgyi útról nyíló hajdani Kovács (ma: Bölöni György) utca 3. szám alatt kaptak egy villát. Bölöni György egyike volt annak a nyolc közéleti személyiségnek, akiket anélkül választottak be az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, hogy indultak volna az 1945-ös választáson; az író-újságíró a Magyar Kommunista Párt képviselője lett. Tisztségét 1947-ig tartotta meg, majd ismét diplomáciai szerepet vállalt Hollandiában, 1950-ben pedig az Irodalmi Alap vezetését bízták rá. Felesége, Itóka 1946-tól kezdve betegeskedett, 1951-ben elhunyt. Bölöni ezután az irodalomnak élt: az Irodalmi Tanács és a Magyar PEN Club intézőbizottságának elnöke lett, 1957-ben megalapította az Élet és Irodalmat, és a nevéhez fűződik a szigligeti Alkotóház létrehozása is.
„Párizsban ismertem meg őt, finomságánál csak jósága és lelki nemessége volt nagyobb, s ezeknél is nagyobb: egyszerűsége, ami vagy elkápráztatta, vagy megdöbbentette az embereket”
– írta felesége Bölöni Györgyről.
Bölönire írótársai, munkatársai – amennyire ezt meg lehet állapítani, őszintén – melegszívű, kedves, szerény emberként emlékeztek, aki mindenkivel megtalálta a megfelelő hangot, szerette a fiatalokat, beosztottjaival pedig nem főnökként, hanem házigazdaként viselkedett. Felesége halála után napjainak társa Zsivány nevű kutyája volt, háztartásának vezetését arra a Steinfeld Nándornéra bízta, akinek megboldogult férje Ady személyi titkára volt. Szívesen hívta meg írótársait, ismerőseit vacsorára: „(…) damaszt asztalterítő, finom porcelántálak és színes, melegházi virágok fogadják a megbeszélésre érkező és az éjszakát is ott töltő írókat. Ebben a környezetben és ezekről a tálakról jobban ízlett az étel, még akkor is, ha (…) egyszerű volt. Nagyon gyakran maga Bölöni főzött. Károlyi Mihálytól tanulta meg a szakácsmesterséget.
Párizsi ízeket hozott ki az ételekből. Általában párizsi szokásai voltak, írótársai szívesen ették a főztjét”
– emlékezett vissza a Bölöninél töltött estékre egyik tisztelője. Pozíciójával nem élt vissza, irodalmi műveltsége, értékrendje megóvta az ízlésficamoktól. Főszerkesztősége alatt fokozatosan visszavezette a Rákosi-korszak alatt elhallgattatott írókat az irodalomba; publikálási lehetőséghez juttatta Kassák Lajost éppúgy, mint Tamási Áront vagy Tersánszky Józsi Jenőt. Irodalomszervezői tevékenységén és Ady emlékezetének ápolásán kívül műfordítóként is gazdagította a magyar irodalmat: Balzac, Maupassant és Anatole Anatole France műfordítója volt.
Bölöni emléktáblája, és annak hűlt helye
Ugyanakkor nem hallgathatjuk el azt sem, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc után vezércikkben helyeselte a szovjet hadsereg beavatkozását: „A magyarországi fegyveres beavatkozás megmentette a békét” – írja, soraiból pedig őszinte (és pártos) rémület árad: „(…) esztelenség lenne azt hinni, hogy a tőkés államok, valaha is, valamiféle módon is a szocializmus ügyét támogathatnák. Idehaza nálunk akadtak írók, politikusok, akik effélében reménykedtek és e reménykedés eredménye nem lett egyéb, mint véres ellenforradalom, kivégző osztagokkal, mártírhalált halt hősökkel és olyan perspektívával, amely a legtárgyilagosabb jelek szerint is felülmúlta volna az 1919-es magyar fehérterrort és véres versengésében alighanem maga mögött hagyta volna az 1940-es évek Hitler-fasiszta tömeggyilkosságait is.”
Sorai, ahogy mondani szokás, rosszul öregedtek. 1959. szeptember 11-én reggel még legépelt egy kritikát, majd telefonált a garázsba, hogy hozzák el a kocsiját. A sofőr, aki jelentkezni akart nála, holtan találta. Halála után az általa alapított Élet és Irodalom emlékszámmal tisztelgett előtte, többek között Hatvany Lajos, Kassák Lajos, Tamási Áron, Márffy Ödön írásaival. 1968-ban emléktáblát avattak villája falán, amit mára – valószínűleg nem függetlenül a fent idézett soroktól – eltávolítottak. A szigligeti Alkotóházban mellszobor őrzi emlékét. (Borítókép: Bölöni és Ady első találkozásának helyszíne, a Café de la Paix 1901-ben.)
Ha szívesen olvasnál bővebben is a szigligeti Alkotóházról, ezt a cikket ajánljuk.
