Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kétszáz éve Christian Ludwig von Bothmer gróf Németország északi részén fekvő birtokán lelőtt egy gólyát, aminek a nyakából egyméteres, fából készült dárda állt ki. A gróf nem volt rest utánajárni a történteknek, és ezzel olyan hiedelmeket sikerült eltörölni a madárvonulásról, mint hogy a gólyák „téli álmot alszanak a sárban”, vagy átalakulnak valamilyen más élőlénnyé.
Most már tudjuk, hogy a madárvonulás a kontinensek alakulása és az éghajlati változások következményeként jelent meg. A faj számára ugyanis élelemszerzés szempontjából a melegebb éghajlatú területek kedveznek, ezért vonulási útvonaluk a klíma alakulásának megfelelően változik.
Vándorlásuk alatt a madarak az égitesteket vagy a Föld mágnesességét használják iránytűnek. Megfigyelésükhöz egyre kifinomultabb módszereket, eszközöket vesznek igénybe az ornitológusok, azonban még mindig nem teljesen bizonyosak abban, hogyan tájékozódnak ezek az állatok. Ezeket az ismereteket kisiskolás korunkban tanuljuk, ezért is mulatságos elképzelni az ókori bölcseket, amint épp azt bizonygatják, hogy a vándormadarak a mocsárban telelnek.
A vándormadarak titkai régóta foglalkoztatták az embert
Az ókori természettudósok különböző elméletekkel magyarázták a jelenséget, melyet ma madárvonulás néven ismerünk. Arisztotelész három különböző elmélettel is előállt. A legszórakoztatóbb ezek közül az alakváltás képzete, miszerint a madarak az évszakok változásának megfelelően emberek vagy növények alakját is felvehetik, sőt, lehet belőlük például hajógerenda is.
Ez utóbbi elképzelést különösen a keresztény papság támogatta. Ha ugyanis az apácalúd fából van, akkor ugye már nem hús, és nyugodtan fogyaszthatják húsmentes böjt idején is.
Egy népszerű elmélet a téli álom, vagyis a hibernáció volt, melyet már Arisztotelész is feltételezett.
E szerint egyes madarak faodvakban, sziklaüregekben töltik a telet, ahol fürtökben lógnak a falon. Ezt Lazzaro Spallanzani olasz természettudós cáfolta meg kísérletével, amiben a fecskék sajnos fagyhalált szenvedtek. Azóta már tudjuk, hogy egyetlen faj, az Észak-Amerikában honos téli estifecske esetében figyelhető meg hibernáció a környezet lehűlése esetén. Legalábbis jelen ismereteink szerint.
Furábbnál furább elméletek a vándormadarak eltűnéséről
1666-ban egy, a madárvonulás elméletét támogató tudósnak meggyőződése volt, hogy a madarak télen a Holdra röpülnek. De a furcsa elméletek száma még a 19. században is szaporodott. Kutatók szerint a füstifecske elhullajtja a tollát, és üregekben vagy tavak, folyók fenekén alussza át a telet. Ez a már középkorban is elterjedt, úgynevezett alámerülési elmélet csak akkor dőlt meg, amikor egy fecskét vízbe fojtottak.
Ezek az elvetemült ötletek, ha belegondolunk, nem sokkal tűnnek bizarrabbnak annál, mint hogy
egyes madárfajok négy hónapig repülnek, és akár 15 ezer kilométeres távot is megtesznek úgy, hogy az óceán fölött vonulva, pihenés nélkül töltenek a levegőben 100 órát is.
Majd csodával határos módon pontosan ugyanoda térnek vissza a tavasz beköszöntével.
Nyílvesszők, dárdák Afrikából
Szerencsére von Bothmer gróf gólyája nemcsak arra adott közvetlen bizonyítékot, hogy az európai gólyák a téli hónapokra délre vonulnak, de arra is, hogy pontosan hova mennek. A nyílvesszőket, dárdákat magukkal hozó gólyák olyan legendás hírnévre tettek szert a német területeken, hogy különálló kifejezés is született megnevezésükre: Pfeilstorch (nyilas gólya). Eddig 22 nyilas gólyát írtak le, a leghíresebb mind közül az úgynevezett rostocki nyilas gólya, amelyet 1822-ben Klütz falu határában lőttek, majd kitömték, és azóta is a Rostocki Egyetem zoológiai gyűjteményében van kiállítva.
