Oszip Mandelstam szovjet-orosz költő felesége, Nagyezsda, hogy elkerülje a férje végzetét okozó deportálást, évtizedekig térképen sem jelölt településeken bujkált.
Úgy élünk itt, hogy nincs lábunk alatt gyökérzet,
Szavaink néhány lépésre sem érnek,
És hogyha jut beszélni negyedóra –
Témánk egyedül a Kreml Hegylakója…
– ezekkel a sorokkal kezdődik (Térey János fordításában) az a vers, amit néhány barátja és felesége társaságában Oszip Mandelstam költő szavalt el 1933-ban, egy novemberi estén. Óvatos volt: nem írta le a verset, hanem fejből mondta el, hiszen tudta: ennél jóval kevesebbért is könnyen kényszermunkatáborban találhatja magát, aki bírálni meri a sztálini önkényuralmi rendszert.
Jó kapcsolatok
Mandelstam egyike volt azoknak, akik, ahogy mondani szokás, megfelelően „be voltak csatornázva” a pártba. Jó ismerőse volt Nyikolaj Buharinnak, a bolsevik pártvezetés prominens tagjának, a Komintern elnökének, aki az 1920-as években még Sztálin legfőbb bizalmasának számított. Mandelstam jó viszonyt ápolt a korszak legjelentősebb íróival és költőivel is, barátai közé tartozott például Marina Cvetajeva, Anna Ahmatova és Borisz Paszternak.
1919-ben ismerte meg feleségét, a szintén zsidó származású Nagyezsdát, akivel az 1920-as években bebarangolták Szovjet-Oroszországot, eljutottak a Kaukázusba, Grúziába és Örményországba. Az 1930-as évek elején sorra jelentek meg Mandelstam kötetei, sokat fordított, és egy újság tudósítójaként is dolgozott. Bár Mandelstamnak mindig akadtak nőügyei – állítólag a barátságnál szorosabb szálak fűzték Cvetajevához és Ahmatovához –, de a házaspár szépen boldogult. Egészen addig, amíg azon a bizonyos estén, 1933-ban Mandelstam el nem szavalta a később Sztálin-epigramma néven elhíresült költeményt, amelyben szó esik Sztálin kövér ujjairól, csótánybajszáról és az önkényuralomra jellemző gyakori kivégzésekről is.
Költő és felesége száműzetésben
Máig sem tisztázódott, a jelenlévő barátok között ki volt a besúgó, aki megjegyezte, leírta, és a rendőrségre vitte a verset, de hat hónappal később, 1934. május 16-án éjjel Mandelstamék lakásánál megjelentek az NKVD tisztviselői, és letartóztatták a költőt. Felesége és Anna Ahmatova mozgósították kapcsolataikat, és Buharin közbenjárásával sikerült elérniük, hogy a férfi elkerülje a halálbüntetést. Mandelstamot három évre az észak-uráli Cserdinybe száműzték, majd feleségével Voronyezsben telepedtek le, ahol három évet töltöttek, megfigyelés alatt, de viszonylagos nyugalomban. Egyes elképzelések szerint Sztálin nem tudott Mandelstam letartóztatásáról: Buharin Sztálinnak szóló levelén a diktátor saját kézírásával olvasható a következő megjegyzés:
„Ki engedélyezte ezeknek, hogy letartóztassák Mandelstamot? Disznóság…”
Mandelstam a Gulágon
Mandelstam, hogy feledtesse sértő szavait, ódát írt Sztálinhoz. (A személyi kultusz éveiben nem volt szokatlan, hogy epigrammák, ódák és egyéb költemények szülessenek a diktátor lángeszéről és dicső tetteiről, mint ahogy az ötvenes években Magyarországon is tucatszám íródtak hasonló stílusú versek.) A száműzetés végeztével a költő egy Moszkvához viszonylag közeli kisvárosba költözött feleségével, de nem sokáig élvezhették a nyugalmat: pártfogója, Buharin időközben áldozatul esett a sztálini tisztogatásnak, Mandelstam pedig nem fogott gyanút, amikor Vlagyimir Sztavszkij, a Szovjet Írószövetség elnöke kéthetes pihenést ajánlott fel neki egy Moszkva melletti alkotóházban. Sztavszkij azonban csapdába csalta: néhány nappal korábban levélben feljelentette Mandelstamot az NKVD-nél, és nyaralás közben, „ellenforradalmári tevékenység” miatt 1937 májusában letartóztatták, majd öt évre internálták.
A költő ezúttal egy távoli, Vlagyivosztok melletti büntetőtáborba került. A mostoha viszonyokat legyengült szervezete nem bírta sokáig: utolsó levelében arról írt, hogy nagyon rossz egészségi állapotban van, annyit fogyott és annyira kimerült, hogy nem lehet ráismerni.
„Nem tudom, van-e értelme annak, ha ruhát, élelmet és pénzt küldtök. Próbáljátok meg, de végül is mindegy. Megfelelő felszerelés híján megfagyok.”
A költő 1938 decemberében már nem volt az élők sorában, áldozatul esett a táborban tomboló tífusznak. Halálát társai két napig titkolták (hogy felvehessék a fejadagját), testét tavasszal temették el, tömegsírba. Minderről a feleség sajátos módon értesült: „ Halála előtt egy priccsen feküdt, és körülötte ott nyüzsgött a többi halálra szánt. Valószínűleg várta a csomagot. Nem adták oda neki, vagy nem ért oda idejében… Visszaküldték. Nekünk ez volt a jel, ez adta hírül, hogy O. M. meghalt.”
Bolyongás a Szovjetunióban
Nagyezsda szintén – joggal – tartott attól, hogy internálni fogják. Ahogy Joszif Brodszkij írta, jóval később: „Nagy ember özvegyének lenni értelmiségi körökben Oroszországban, kiváltképp az irodalmár-értelmiség körében majdhogynem foglalkozás, hiszen a harmincas és a negyvenes években az állam olyan mennyiségben állította elő az írók özvegyeit, hogy a hatvanas évek közepére akár szakszervezetet lehetett volna alakítani belőlük.” Hogy elkerülje a letartóztatást, folyamatosan változtatta lakhelyét, a térképen nem is jelölt kis falvakban húzta meg magát, megszabadult szinte az összes használati tárgytól, férje életművét viszont szerette volna biztonságban tudni. A papírban nem bízhatott, ezért fejben tartotta, memorizálta Mandelstam verseit, abban bízva, hogy eljön még az az idő, amikor azokat kiadhatják. „Évtizedeken keresztül menekült ez az asszony, vargabetűket írva le a hatalmas birodalom isten háta mögötti városkái között, és mintha csak azért helyezkedett volna el egy-egy új helyen, hogy az első vészjelzés érzékelésekor rögtön fel is mondjon. Lassanként második természetévé vált a nem létező személyiség státusa.
Alacsony termetű, sovány nő volt, az évek múlásával mindinkább összetöpörödött és kiszáradt, mintha arra törekedett volna, hogy valami súlytalan dologgá változtassa át önmagát, amit menekülés esetén gyorsan össze lehet csomagolni, zsebbe lehet dugni”
– írta róla Joszif Brodszkij.
Egyetlen vagyontárgya egy kakukkos óra volt
Sztálin halála után, az „enyhülés” éveiben lassacskán rehabilitálták Mandelstamot, így özvegye is felhagyhatott a bujdosással. Az 1960-as évek végén és a 70-es évek elején már viszonylagos jólétben élt: angolt tanított, egy garzonlakásban lakott Moszkvában, ablakai a Vörös térre néztek, de legnagyobb vagyontárgya még ekkor is egy kakukkos óra volt. Továbbra is tartotta a kapcsolatot a szovjet ellenzéki értelmiséggel, a gulágok túlélői és az új nemzedék tagjai egyaránt szívesen meglátogatták. Az özvegy bízott abban, hogy Mandelstam versei előbb-utóbb kijutnak a Szovjetunióból, s így férje szellemi hagyatéka megmenekül.
Remény és hazugságok
Már elmúlt hatvanéves, amikor megírta hányatott életének krónikáját, s miután a kéziratot külföldre juttatta, New Yorkban (angolul) megjelenhettek visszaemlékezései: 1970-ben a Hope Against Hope, 1974-ben pedig a Hope Abandoned. A címadás nem véletlen: Nagyezsda nevének jelentése remény. (Emlékiratai magyarul is olvashatók, Emlékeim címmel 1990-ben jelentek meg.) Könyveiben őszintén vall férjéhez fűződő kapcsolatáról, az átélt megpróbáltatásokról és az elkerülhetetlen hazugságokról: „Hazudtam. Máig is szégyellem. De ha akkor igazat mondok, nem lett volna a »voronyezsi pihenőnk«. Kell-e hazudni? Szabad-e hazudni? Mentség-e, ha »megment a hazugság«? Jó lehet úgy élni, hogy nem kell hazudni. Van-e olyan hely a földön? Gyerekkorunktól fogva belénk sulykolták, hogy mindenütt csak a hazugság meg a képmutatás. Hazugság nélkül nem éltem volna meg azokban a mi rettenetes napjainkban. Én egész életemben hazudtam – az egyetemistáknak, a munkahelyemen, a jó ismerőseimnek, akikben nem bíztam egészen, és azok voltak többségben.” Nagyezsda Mandelstam 1980-ban, 81 éves korában halt meg. Tizenkilenc évig volt Oszip Mandelstam felesége - és negyvenkét évig az özvegye.
„Hogy mertem hinni, hogy is, hogy valaha még
tán visszajöhetsz? Mért válni időnek előtte?
Nem szólsz kakas, nem ritkult még a sötét,
nem zúdult még le a forró fejsze a tönkre.”
(Oszip Mandelstam: Mert nem tartottam – részlet, Lator László fordítása)
Ha tetszett a cikk, olvasd el ezt is a deportált, majd kitüntetett szovjet íróról, Nyikolaj Erdmanról!
