Szerb Antal, a magyar irodalom egyik legnagyobb tudású és máig egyik legnépszerűbb alkotója még 43 éves sem volt, amikor a balfi kényszermunkatáborban nyilas suhancok halálra verték.
A második világháború utolsó hónapjaiban a Soprontól hét kilométerre található, csendes kis községben, Balfon működött az ország egyik legbrutálisabb munkatábora. Az NSDAP és az SS felügyeletével létrehozott táborban mintegy kétezer magyar zsidó munkaszolgálatost kényszerítettek arra, hogy embertelen körülmények között, fogcsikorgató hidegben dolgozzanak. Óriási farönköket mozgattak, követ törtek, a megfagyott földben tankcsapdákat és lövészárkokat ástak – a németek a Südostwall (Délkeleti Fal) nevű erődrendszerrel akarták a Vörös Hadsereget megállítani.
A munkaszolgálatosokat fűtetlen pajtákban, istállókban szállásolták el. A félig nyitott épületekben az egyébként is alultáplált és kizsigerelt szerencsétlen emberek gyakran ébredtek arra, hogy belepte őket a hó. Betegségek (például tífusz) tizedelték őket, és a helyiek segítségére sem számíthattak: nemcsak a nyilasok és az SA, hanem a falusiakból verbuvált „zsidóőrség” is megalázta és ütötte-verte őket. Köztük a magyar szellemi élet olyan kiválóságait, mint a költő Sárközi György, az író-irodalomtörténész Halász Gábor és Szerb Antal, aki nemcsak a magyar és világirodalom történetét írta meg, hanem az egyik legnagyobb hatású 20. századi magyar regényt, az Utas és holdvilágot is. Mindannyian Balfon vesztették életüket 1944–45 telén.
Szerb Antal, az író és irodalomtörténész
Szerb Antal a Nyugat szerzője, a magyar és világirodalom kiváló ismerője volt.
„Kellemetlen, ha azt mondják nekem, irodalomtörténész vagyok. Én író vagyok, akinek a témája átmenetileg az irodalomtörténet volt”
– vallotta Naplójegyzeteiben. Szerb Antal hatéves volt, amikor családja áttért a katolikus hitre; keresztapja a püspök-politikus-író Prohászka Ottokár volt. Piarista diákként Szerb Antal lelkes tagja volt a cserkészcsapatnak, majd Grazban és a pesti bölcsészkaron tanult. Első írását húszéves korában közölte a Nyugat, s a 30-as években írott két regénye, A Pendragon legenda és az Utas és holdvilág ma is izgalmas, érvényes és értékes olvasmány. Munkásságát 1935-ben Baumgarten-díjjal jutalmazták.
Elutasította a felajánlott segítséget
Az írót először 1943-ban hívták be munkaszolgálatra, majd a második, végzetes út 1944 júniusában kezdődött számára. Először Budapesten dolgoztatták: szállása a zuglói Nürnberg utcában volt, innen járt ki, társaival együtt, a katonai élelmiszerraktárba, a zománcgyárba, vagy a romokat takarítani. Lett volna lehetősége a szökésre: felesége visszaemlékezése szerint október 15-én eltávozási engedélyt kapott, s Horthy proklamációja után nem ment vissza a táborba.
Egy ismerőse néhány napig bújtatta, de a nyilas propaganda halállal fenyegette mindazokat, akik az üldözötteket rejtegették.
Szerb Antal úgy érezte, ilyen áldozatot nem kívánhat senkitől. Barátai, felesége, tisztelői később is győzködték, hogy szökjön meg, de visszautasította az ötletet: nem akarta, hogy miatta bárki kockázatot vállaljon.
„Újabb és újabb határidőket adott nekünk, s önmagának, de egyiket sem tartotta be.
S itt jön a másik ok, talán még nyomósabb oka maradásának: mindvégig együtt volt testvéröccsével, akinek bújtatására semmi lehetőség nem volt. S azt a félelmét, hogy ha ő megszökik, akkor a szökését az öccsén fogják számonkérni – esetleg testi bántalmazással vagy kivégzéssel –, nem lehetett eloszlatni” – írta Szerb (Bálint) Klára.
Lezárt vagonokban érkeztek Sopronba a munkaszolgálatosok
1944 novemberében marhavagonokban, víz és élelem nélkül, előbb Ausztriába, majd a soproni határvidékre szállították. Egy balfi túlélő, Fenyő József így írta le az utazás körülményeit: „1944. november 26-án az esti takarodó után, úgy 9 óra tájban a Budapestre tömörített munkaszolgálatosok ezreinek szállását feltűzött szuronyú kakastollas csendőrök zárták le. Reggel ébresztőkor sorakozót parancsoltak, s kihajtottak bennünket a Józsefvárosi pályaudvarra, ahol egy-egy vagonba 90-95 embert préseltek be. (...)
Lezárt vagonokban, víz és élelem nélkül szállítottak bennünket nyugatra, még a legelemibb szükségletek elvégzésére sem nyitották ki az ajtókat.”
Egy heti vonatút után a soproni teherpályaudvaron szállították le őket, „s a környékbeli volksbundisták ütlegelése és a nyilasok gúnykísérete mellett” Fertőrákosra, illetve Balfra küldték a szerencsétlen embereket. „Mint a rabszolgák, állati életre kényszerülve, éhezve-fázva, kirabolva végeztük itt az erődítési munkálatokat. A kiütéses tífusz, a végelgyengülés igen nagy pusztítást végzett közöttünk. A hideg téli hónapokban 25-40 haláleset volt naponta” – emlékezett vissza Fenyő.
A barátait akarta menteni, mindannyian ott ragadtak
Szerb Antal előbb Fertőrákosról, az őrök figyelmét kijátszva, „virágnyelven” írt leveleket: „Kedveseim, talán megkaptátok lapjaimat is – mindenesetre még egyszer megírom, hogy Fertőrákosra hoztak, egy szép kis faluba a Fertő tó partján. Ez a téli táborozás egyáltalán nem élvezetes – de el lehet viselni.
Legrosszabb a hideg a dologban, és még ennél is rosszabb az a tudat, hogy saját hülyeségem az oka az egésznek. Ebbe majd beleőrülök.
Na de majd ez is elmúlik és lassanként belenyugszom sorsomba, amely egyébként csupa kérdőjel e pillanatban.” Amikor Balfra került, barátai ismét mentőakciót szerveztek: két fiatal katonatiszt hamisított paranccsal érkezett érte a munkatáborba. Szerb Antalt kiadták, de ő nem indult el rögtön: alkudozni kezdett barátai, Sárközi György és Halász Gábor megmentéséért. A német őrség erre már felfigyelt, s kiderült, hogy hamisak a papírok. A kocsi nélküle indult vissza, Szerb Antalt pedig kegyetlenül megverték.
"Szeressétek szerencsétlen Tónitokat"
Az író a balul sikerült mentőakció után teljesen elveszítette a reményt. Magába fordult, azt a minimális élelmet sem vette magához, amivel a foglyokat ellátták. Utolsó, feleségének írott levele is ezt a reménytelenséget tükrözi: „Balf, 1944. XII. 16. Édeseim, végtelenül szomorú vagyok; nemcsak tervetek nem sikerült, hanem még a csomagokat sem kaptuk meg.
Általában a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk.
És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz, csak ez tartja meg bennem a lelket. Most már sötét is van, meg hangulatom sincs, hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogy nemsokára találkozunk és szeressétek szerencsétlen Tónitokat.”
Szilveszter éjjelén még előadást tartott társainak Shakespeare-ről és József Attiláról, de a következő napokban annyira legyengült, hogy képtelen volt már sáncot ásni. Ujjai elfagytak, cipője nem volt, egy német mérnök könyörült meg rajta, és szerzett számára egy facipőt. Egy szalmapriccsen feküdt, de néhány nyilas suhanc a végelgyengülésben is megverte. „Tudom, hogy meghalok, de köztetek akarok meghalni” – mondta állítólag barátainak, akik a munkaképtelen írót, hogy elkerülje az újabb verést, kivitték a sáncra, s rátámasztották az ásójára, mert másképp már megállni sem tudott. Szerb Antal, a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja 1945. január 27-én, 43 évesen halt meg.
Ha szeretnéd tudni, mi történt Gyarmati Fannival Radnóti Miklós halála után, ezt a cikket ajánljuk.
