Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az idősebb korosztály ma is meghatározó élményként gondol vissza a Táncdalfesztiválra, az ekkor született dalokat szinte mindenki ismeri, az előadók pedig a mai napig ismert és szeretett énekesek és énekesnők.
A hatvanas évek végén, a Táncdalfesztivál virágkorának idején a televíziózás még közösségi eseménynek számított Magyarországon. Aki nem volt olyan szerencsés, hogy birtokában lett volna egy Kékes televíziókészülék, rokonokhoz, barátokhoz vagy a szomszédaihoz kéredzkedett be, nemritkán magával cipelve a széket is, hogy legyen mire ülni. Mások kultúrházban követték a műsort: a korszakban a művelődési házakban a hímző- és modellezőkörök mellett ugyanis működtek tévéklubok is. A közönségszavazás pedig ma már elképzelhetetlen módon zajlott: amellett, hogy a nézők levelezőlapon is voksolhattak kedvencükre, 1968-tól a villanykapcsolós szavazás is zajlott: amikor elhangzott az előadó neve, fel kellett kapcsolni a háztartásban lévő összes lámpát, de igazából bármilyen elektromos eszköz megtette: akár porszívó, hajszárító, mosógép is. Az Országos Villamos Teherelosztó munkatársai pedig a vezérlőteremből mérték és dokumentálták a lakosság fogyasztását. A képlet egyszerű volt: amelyik előadónál a legnagyobb fogyasztást mérte a műszer, az kapta a legtöbb szavazatot a közönségtől.
A magyar beatzene az 1960-as évek elején-közepén indult útjára, addig az érdeklődő fiatalság leginkább a Nyugatra távozott rokonok csomagjaiban meglapuló Beatles-bakelitek vagy a Radio Luxembourg adását hallgatva alkothatott képet arról, mire ropják a „hanyatló” Nyugaton a fiatalok. Ez kezdetben némi ijedelemmel töltötte el a szocialista kádereket: legkevésbé sem szerették volna, hogy az „imperialista zene” megfertőzze az egyébként is lázadó kedvű ifjúságot. 1956 után a kádári politikának nem titkolt célja volt, hogy a fiatalokat valamennyire kontroll alatt tartsa; szabad energiáit és érdeklődését lefoglalja, miközben egyúttal hatástalanítja a szocializmus építésére veszélyes gondolataikat. (Ezen megfontolásból szervezték például az építőtáborokat is.) Az MSZMP kultúrpolitikájáért felelős káderek felismerték, hogy sokkal jobban járnak, ha tiltás helyett megtűrik, sőt, „megszelídítve” támogatják is a fiataloknak oly igen vonzó zenei irányzatokat. 1962 májusában A korszerű tánczene és a jazz problémái Magyarországon címmel született egy összefoglaló jelentés, amelyben a tánczene és a jazz helyzetét elemezték, és megszületett a döntés: „a szükségleteket ki kell elégíteni”.
A dalok versenyeztek
Hamarosan megnyílt a Budai Ifjúsági Park (Ifipark) és a Dália presszó, és az új médium, a televízió erejét kihasználva a Táncdalfesztiválról is döntés született. A Táncdalfesztivál fontos kultúrpolitikai eszköz is volt a hatalom kezében: világosan megmutatta, melyek azok a zenei törekvések, amelyek beleférnek a korszak és a szocialista embertípus értékrendjébe, szórakoztatott, egyúttal valamennyire legitimálta is a rendszert. Az alapvető elgondolás szerint a műsorban dalok versenyeztek: jeligés pályázatra küldhették be amatőr és profi zeneszerzők és szövegírók az addig még nyilvánosság előtt el nem hangzott szerzeményeiket. A szöveg nélkül érkezett dallamokat szétosztották a szövegírók között, a kész daloknak pedig a szerkesztők kerestek énekest, többé-kevésbé ismert előadók között. A Magyar Televízió monopolhelyzetéből adódóan – és a műfaj sajátosságainak megfelelően – elsősorban az előadók lettek népszerűek egy-egy jól sikerült dal miatt, de ez természetesen elsülhetett fordítva is. A rendezők valamiért ragaszkodtak a klasszikus színpadi felálláshoz: táncdalénekes, akit a háttérben helyet foglaló zenekar kísér; számos zenekar viszont nehéz helyzetbe került emiatt, hiszen gyakorlatilag nem tudtak egyszerre megjelenni a színpadon.
Mindenki megtalálta a neki tetsző produkciót
1966 nyarán került sor tehát az első Táncdalfesztiválra, amelyet a Magyar Televízió az Erkel Színházból közvetített. Az előadók között olyan, azóta legendássá lett zenekarokat és énekeseket-énekesnőket találunk, mint az Illés, a Metró, az Omega, Aradszky László, Korda György, Koncz Zsuzsa vagy a Nem leszek a játékszered című dalt előadó Kovács Kati, aki Toldy Máriával (Más ez a szerelem) megosztva elhozta az első díjat. A második helyezett, a mindössze 18 éves Zalatnay Sarolta ekkor már rendszeresen fellépett a Budai Ifjúsági Parkban, de a Táncdalfesztivál egy csapásra országosan ismertté tette: a villamoson mindenki gratulált neki, beleértve a vezetőt és a kalauzt is, többperces késést generálva ezzel. De ezen a versenyen hangzott fel a Még fáj minden csók az Illés együttes előadásában, amely nem aratott osztatlan sikert az idősebb korosztály körében: a szokatlan, bluesalapokra épülő hangzásvilág, az elődöntőben vadul énekelt refrén, Szörényi Levente hosszú haja és szokatlan mozgása miatt özönlöttek az idősebb generáció kritizáló hangvételű levelei a Magyar Televízióba. (A döntőre aztán megszelídült a produkció.) A fiatal lányok viszont annál lelkesebbek voltak: az ódivatúnak tűnő, klasszikus slágerek helyett számukra izgalmas újdonságot jelentett a beatzene, amelyet elsősorban a zenekarok hoztak el: az Illésen kívül a későbbi években a Hungária, az Omega vagy a Metro. 1967-ben az Ezek a fiatalok című filmben el is hangzott, dalban megénekelve ez a generációs szakadék:
„Bűnünk az, hogy korosztályunk
Másként él, mint jó apáink,
Nem hasonlít mit se’ rájuk,
Náluk néha többre vágyik. (…)
Vétek az, hogy hajunk hosszú,
Kedvenc táncunk nem a tangó,
Tánczenénk, ha gyors, ha lassú,
Számukra csak fület sértő zaj.”
( Sztevanovity Zorán–Sztevanovity Dusán : Mostanában)
Slágerek a mai napig
A későbbi Táncdalfesztiválokon olyan, máig ismert slágerek hangzottak el (és nyerték meg a versenyt), mint a Csak egy tánc volt (Szécsi Pál), Utánam a vízözön (Poór Péter), Annál az első ügyetlen csóknál (Aradszky László), Nem várok holnapig (Zalatnay Sarolta), Amikor én még kissrác voltam (Illés), Mama (Mary Zsuzsi) és a Kislány a zongoránál (Koós János). A népes létszámú zsűritől (akinek tagjai között ismert színművészek – például Bodrogi Gyula –, újságírók, televíziós személyiségek éppúgy helyet foglaltak, mint a szovjet televízió zenei szerkesztője) nem csupán a legjobb dal kapott díjat: előadói és hangszerelési díjat is kiosztottak, valamint a már említett módon a közönség is szavazhatott. A Táncdalfesztiválok „klasszikus” korszaka 1972-ig tartott, ekkor a klasszikus táncdal és a beat vagy rock irányzatokat képviselő előadók olyannyira eltérő műfajt képviseltek, hogy a fesztivál ilyen formában nem volt folytatható. 1977-ig szüneteltették tehát a műsort, amikor is Metronóm ´77 néven indult ismét útjára. Ezt követte 1981-ben a Tánc- és popdalfesztivál, meglehetősen vegyes zenei műfajokkal: Soltész Rezső éppúgy szerepelt a díjazottak között, mint a Hungária Limbó-hintója, vagy a teljesen más stílust képviselő Korál.
Tilt, tűr, támogat
A könnyűzene, bármennyire is igyekezték „megszelídíteni”, természetesen ezután sem tűnt teljesen veszélytelennek a hatalom számára, hiszen az együttesek saját döntés, saját baráti vagy rokoni kapcsolatok alapján szerveződtek – ami pedig alulról jövő, spontán szerveződés volt, könnyen gyanússá válhatott. Ezért a 3 T kultúrpolitikájának, a korszakot Aczél György kultúrpolitikusi tevékenysége nyomán egészen a rendszerváltásig jellemző tilt–tűr–támogat felosztásnak megfelelően a zenei irányzatokat, előadókat is besorolták. Könnyű volt átcsúszni egyik kategóriából a másikba: elegendő volt, ha a dalszerző disszidált, a dalokat máris száműzték a rádióból, amint az megesett például Dobos Attilával. Az Illés együttes tagjairól ügynök jelentett; emellett egyéb különös rendelkezések céltáblái is voltak: egy évig csak vidéken koncertezhettek, és a rendszer képviselői nem nézték jó szemmel azt sem, amikor a BBC-nek adott interjúban 1970-ben szóvá tették a szabadság hiányát az itthoni zenei életben. A hetvenes években pedig a hatalom számtalan, ma már ártatlannak tűnő, akkoriban azonban politikai áthallások miatt veszélyesnek ítélt dalt és lemezt tiltott be, így is kontrollt gyakorolva a könnyűzene felett.
