A régi nyarak emlékeit képekben és sztorikban is felidézzük: ilyen volt a szocializmus idején egy családi nyaralás!
Amikor nemhogy fapadosról, de repülőútról sem nagyon álmodhatott még a családok többsége, sőt, az országot elhagyni sem volt kis művelet, akkor még egészen mást jelentett a nyaralás. A belföldi üdülés szervezésekor sem az volt az emberek legfőbb gondja, hogy lesz-e jakuzzi vagy dézsafürdő a szaunaház mellett: tekints be egy letűnt világ nyaraiba!
1972-ben bevezették a kék és piros útlevelek intézményét: előbbivel nyugatra, az utóbbival a keleti, baráti országokba kalandozhatott az, aki engedélyt kapott hasonló úri huncutságokra.
A teljesen szabad utazás ideje csak 1988-ban jött el, a világútlevelek bevezetésével:
ezt megelőzően a tömegeknek a belföldi nyaralás jelentette az üdülést, egy külföldi út pedig ritka ajándéknak számított.
Kattints a képre, nyílik a galéria!
Aki külföldre ment akár egyénileg, akár társas úttal, a rendőrségtől kellett, hogy hozzájárulást kapjon ehhez, és az általa kivitt valuta mennyisége is kötött volt – nem szerették volna az elvi lehetőségét sem megteremteni annak, hogy disszidensekkel teljenek meg a nyugati országok. A Balatonból valódi magyar tenger lett, aki pedig külföldre ment, az gyakran autós kempingekben keresett szállást Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Bulgáriában.
Ha valakinek sikerült külföldre jutnia, gyakran vitt magával az itthon nyomott áron kapható termékekből, hogy azokat ott eladva a helyben olcsó, itthon esetleg csillagászati áron kínált holmikból hozzon – mondjuk hanglemezt vagy szőrmebundát.
A régi nyarak java SZOT-üdülőkben zajlott
Akinek megfelelt a belföldi pihenés is, ha szerencsés volt, SZOT-üdülőben tölthetett el egy-két hetet, jó esetben a Balaton partján. Elméletben háromévente beutalóval nyílt lehetőség ennek a juttatásnak az igénybevételére: a beutaló ebben az esetben kifejezetten alacsony árat jelentett, akár a teljes árú költség negyedére lehetett lenyomni a beutalós üdülés árát. Ilyen esetben ráadásul járt a teljes panzió, azaz az összes étkezés is a kvártély mellé.
Aki nem tudott ilyen módszerrel szállodába menni, annak maradtak a kempingipari csúcstermékek, a Palma matrac, az összehajtható bútordarabok, a fullasztóan meleg sátrak.
Persze a vízibiciklizés mindenkié volt – viszont a kempingezőknél jó eséllyel konzervek arzenálja volt megtalálható, hogy ezek segítségével is lejjebb lehessen nyomni a nyaralási összköltséget.
Az ilyen mókához is jól jött persze az autó, melyhez hozzájutni nem feltétlenül volt könnyű ebben az időszakban.
Bárhova is utazott az ember, az valószínű volt, hogy a napvédelem az utolsó szempontok egyike volt: naptej helyett sokan inkább a barnulást elősegítő bronzolajat kenték magukra, aztán abban cuppogtak a napon.
Délben sem kerülte senki a forróságot, és az akkori szülők nem féltették olyan nagyon a gyerekeiket a hőgutától vagy a kiszáradástól sem.
Ezerféle jégkrém helyett ott volt a Leó, na meg a fagyi, esetleg némi vattacukor, főtt kukorica: ennél többre senki sem vágyott, talán némi Márkával vagy Traubisodával kiegészítve.
Ha a szocialista éra árképzésével kapcsolatos kvízünkön is szívesen próbára tennéd magad, kattints ide!
