Péter 20 éve dolgozik mentőápolóként: azt mondja, szinte nincs olyan műszak, amelyben ne találkozna a halállal valamilyen formában.
A halál témáját boncolgató sorozatunk második részében megszólaló mentőápoló azt mondja, az ő munkájában az embernek hozzá kell szoknia ahhoz, hogy napi szinten szembesül a halállal, de azért van olyan eset, ami őt is megviseli.
Minden műszakra jut halál
Péterrel egy huszonnégy órás műszakját követően ültünk le beszélgetni: az egy haláleset az előző munkanapján is megvolt.
„Van olyan, hogy három van, előfordul, hogy négy, és az is, hogy egy sem. Ma egy volt.
Sok az öngyilkossági kísérlet, azon belül is a traumás eset: valaki leugrik, kiesik.
Vannak persze idős halottak, hiszen kijárunk szociális intézetekbe, ott várható is ez. A közúti baleset ritkább, de a belgyógyászati esetek, például egy szívinfarktus, szintén benne vannak a pakliban. Amikor kimész egy mellkasfájóshoz, nem tudod, hogy ez pánikroham, vagy van egy hatalmas infarktusa” – meséli Péter azt a sokféle lehetőséget, ami a halál kapcsán egy műszak során várhat rá.
Elképzelhető, hogy öntudatlan állapotú betegnél következik be az, hogy a mentős ellátás ideje alatt huny el, az öntudatuknál levő betegek közül azonban Péter tapasztalatai szerint gyakrabban kérdezik a pánikrohammal küzdők, hogy most meg fognak-e halni, mint azok, akiknek tényleg ez lesz a sorsa.
„Olyan volt már néhányszor, hogy valaki azt mondta, nagyon fáj valamije, ő most tényleg meg fog halni, és ez be is következett.
Volt, aki annyit tudott mondani, hogy meghalok, és már meg is történt. Vannak nagyon filmbe illő esetek is.
Hogy miért várt meg vele minket, az nagyon érdekes kérdés” – mondja Péter.
Idegeneket nem tájékoztatnak
A mentősök gyakrabban találkoznak azzal, hogy ott hal meg egy beteg, ahova őket kihívták, esetleg már akkor sem él, amikor kiérnek, mint hogy kórházba szállítás közben következzen be ez.
Ha valaki egy lakásban vagy az utcán hal meg, az ő testét nem szállítják már el a mentők,
ha az autóban, és nem sikerült újraéleszteni, akkor sem kórházba viszik, hanem az orvosszakértőhöz. A hozzátartozókat érdekli, mi történt halottjukkal életének utolsó perceiben, így Péter elmondása szerint előfordul olyan is, hogy bemennek hozzájuk akár a mentőállomásra, feltételezve, hogy onnan küldték a kocsit, ők azonban ilyenkor nem tájékoztathatnak.
„Ennek megvan a hivatalos útja, de az nem rajtunk keresztül történik. A helyszínen jelen levő hozzátartozókkal természetesen beszélünk, de az idegenekkel, akik segítenek valakinek, már nem, csak megköszönjük, amit tettek” – árulta el Péter. Az esetleg a kórházba szállítást követően elhunyt betegekkel kapcsolatosan sem az övék az értesítés feladata, ezt a kórház teszi meg.
Az újraélesztettek ritkán beszélnek arról, mi történt odaát
Megkérdeztük azt is, a sikeresen újraélesztettek beszélnek-e arról, amit a halál állapotában tapasztaltak.
„Aki visszajön a helyszínen, az általában eszméletlen állapotban van. Légútbiztosítás, intubálás is van sokszor, azon keresztül nehéz is beszélni, általában abba az állapotba kerülnek, amiben voltak. Olyan volt már, amikor valaki
szívrendellenességben halt meg a szemünk előtt, sikerült visszahoznunk, és utána úgy beszélgettünk, mintha mi sem történt volna.
Általában annyit szoktak mondani, hogy fáj a mellkasuk a defibrillátor ütésétől” – mondja.
„Ha megkérdezik, mi történt, attól függ a válaszunk, hogy milyen a helyzet és a beteg. »Hát, picit meg tetszett halni, de most már minden oké« – előfordult ez is. De van, hogy nem mondja meg az ember, nehogy megijessze. Észnél kell lenni” – meséli a mentőápoló, akinek tapasztalata szerint a halálfélelem állapota ritkán tapasztalható azoknál, akik tényleg a halál torkában állnak, inkább a pánikkal összefüggésben látja ezt.
A mentőst is megviselik egyes esetek
Péternek eleinte nehezebb volt ennyi halált végignézni: máig emlékszik az első halottra, akit látott, pedig akkor egy már bekövetkezett esethez kellett kimennie orvosi ügyelettel.
„Aztán jobban megszoktam, hogy ez ezzel jár, de az értelmetlen halálok,
a fiatalok halála azért más tészta, és ezen belül is a legrosszabb a csecsemőhalál.
Abban tavaly volt részem sajnos kétszer is, nehezen tud vele megbirkózni az ember” – mondja Péter, hozzátéve, hogy a nap huszonnégy órájában megkereshető pszichológusi segítség áll rendelkezésükre, ha olyan esettel szembesülnének, amelyet önállóan nehezen tudnak feldolgozni.
„Ha ezzel nem akarunk élni, egymás közt beszéljük meg az eseteket. Tavaly egy alkalommal újszülöttet és édesanyját kellett újraélesztenünk – azután sokat beszélgettünk” – idézi fel. Akkor felajánlották azt is, nem muszáj a műszakot folytatnia, de inkább maradt: még soha nem hagyott ott műszakot.
