Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ezerszer hallott történetek és tényként ismert dolgok, melyekről azt hinnéd, a valóságon alapulnak, pedig többnyire a fantázia szüleményei. Lerántjuk a leplet a történelem legismertebb tévhiteiről.
A középkorban játszódó filmek, regények egyik állandó, megkerülhetetlen toposza, miszerint a középkori emberek szinte egyáltalán nem fürödtek, semmit sem adtak a személyes higiéniára, gyakran csak úgy bűzlöttek a mocsoktól. De vajon tényleg igaz a közhiedelem? Mennyire voltak piszkosak a középkori népek?
A középkorban is tudták, hasznos a fürdés
A középkorban a csatornázás és a folyó víz hiánya miatt természetesen korántsem fürödtek, tisztálkodtak annyit az emberek, mint napjainkban, de az sem igaz, hogy évente egy-kétszer vagy még ritkábban mártóztak meg a vízben, és élvezték, hogy piszkosak lehetnek. A feljegyzések szerint a korabeli orvosok egyértelműen jó dolognak tartották a fürdést, és azt javasolták az embereknek, hogy mossanak minden reggel arcot, kezet és szájat, és napközben is, különösen étkezések előtt öblítsék le a kezüket. Úgy gondolták továbbá, hogy a rendszeres fürdés segíthet a betegségek megelőzésében és gyógyításában, az esti meleg vizes lábmosást pedig a megfázás ellen tartották kiváló gyógymódnak.
Az orvosok tanácsát széles körben megfogadták, a legtöbben igyekeztek a lehetőségeikhez mérten rendszeresen mosakodni, fürödni. A legvagyonosabb réteg, a királyok, főurak szívesen költötték pénzüket luxusnak számító fürdőeszközökre, például hideg és meleg vizes csappal ellátott kádra, fürdősókra, illatos szappanokra, kézmosáshoz használt kancsókra. Ezek természetesen csak egy szűk réteg számára voltak elérhetőek, azonban még az alsóbb néposztályok, a parasztok is tartottak otthon fürdésre használt dézsát, melyben időnként − például hetente néhány alkalommal − megmártóztak, hideg vagy tűz mellett melegített forró vízben, a kéz-, láb- és arcmosás pedig mindennapos szokásnak számított.
Nyilvános fürdőkben és folyókban is szívesen fürödtek
A városokban a zsúfoltság miatt nehezebb dolga volt a polgároknak, ha otthonaikban fürödni szerettek volna, ezért sokan az ókorban népszerű, de a hiedelemmel ellentétben a középkorra sem kihalt nyilvános fürdőket választották. A fürdőkultúra a 11. században élte igazi reneszánszát, miután a keletről hazatért keresztes lovagok magukkal hozták a szokást Európába; a középkori nagyvárosokban számos fürdő működött (Párizsban például nem kevesebb, mint 32), melyek egy idő után már nemcsak közös mosakodásra, lubickolásra, hanem egyéb igények kielégítésére is szakosodtak. A vendégek fürdőzés közben ebédelhettek, vacsorázhattak, sőt, egyes helyeken hölgyek szolgáltatásait is igénybe vették, ami miatt az egyház nem igazán nézte jó szemmel a hasonló intézmények működését.
Szintén népszerű opció volt nyáron a folyókban, tavakban való megmártózás, mely nem bizonyult veszélytelennek, gyakran tűntek el, fulladtak meg a balszerencsés fürdőzők. A nyilvános fürdőzés népszerűségének a 14. századi nagy pestisjárvány vetett átmenetileg véget, amikor az emberek (teljes joggal) rettegni kezdtek a sok ember által közösen használt fürdővízben terjedő kórokozóktól, a járvány elmúltával azonban lassan, fokozatosan ismét közkedvelt létesítményekké váltak a fürdőházak. A középkori emberek a haj- és fogmosásra is figyelmet fordítottak: az előbbit, melyről a korabeli orvostudomány úgy tartotta, eltávolítja a fejbőrből a „rossz gőzöket”, forró vízzel végezték, melybe gyakran illatos gyógynövényeket kevertek. A fogakat öblögetéssel tisztították, olykor pedig növényekből, például mentából vagy majoránnából készült porral dörzsölték.
Csak a szentek jártak koszban
A középkori társadalomban mindössze egyetlen réteg tartotta nemkívánatosnak a fürdést: a fanatikus hitbuzgók, a szentéletet élő, vezeklő szerzetesek, remeték és aszkéták. Ezek az emberek úgy tartották, a testi higiéniára való túlságos odafigyelés egyenlő a világi hívságoknak való behódolással, a krisztusi szerénységet pedig (az önostorozás, böjtölés és egyéb önsanyargatások mellett) a fürdés mellőzésével lehet legjobban gyakorolni. A legenda szerint Árpád-házi Szent Margit nem csupán a legrosszabb ruhákban járt és rendszeresen korbácsolta magát, de annyira irtózott a mosakodástól, hogy tetvek tanyáztak a hajában. Ezek a mai szemmel borzalmasnak ható allűrök azonban semmilyen szinten nem voltak elvártak az egyház által, pusztán „önszorgalomból” gyakorolták őket egyesek, és ők is a társadalomnak csupán apró hányadát jelentették.
Ha tisztázni szeretnél egyéb történelmi tévhiteket, kövesd sorozatunkat, amelyben jól ismert, de nem feltétlenül igaz történeteknek járunk utána.
