Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az irodalmi ínyenceken kívül ma már alig emlékszik valaki Galsai Pongrácra. Pedig az 1970-es és 80-as években az irodalmi „közélet” meghatározó alakja volt; aki évente új kötettel jelentkezett, irodalmi vicclapot indított, mindenhol feltűnő, korpulens alakja és jó kedélye pedig legendás volt.
A Személyleírás című, 1990-ben megjelent, posztumusz kötetével találkoztam először. Az első írásra, a Japán novellára ma is emlékszem: egy szumóbirkózóról szól, aki véget akar vetni az életének, mert kudarcosnak, értelmetlennek és céltalannak érzi. Hosszan töpreng, végül felmegy a Fudzsi-hegyre, és lefekszik: várja a halált. A fagy azonban nem bír el a hatalmas testtel, a szumóbirkózó átalussza a telet, majd tavasszal felébred arra, hogy rászállt egy madárka. Negyven kilóval kevesebbet nyom, „de birkózni nem birkózott többé”. Mivel ez nem irodalomterápiás cikk, nem időznék sokat a novellánál, de telitalálatnak érzem: a mindössze két és fél oldalas szövegben Galsai elgondolkodtat arról, mikor kerültünk reménytelenül nehéz helyzetbe, mi volt az a pont, amikor megjelent a „madár”, és milyen felismerésekre jutottunk általa.
„Elszabadult a pokol”
Galsai Pongrác (akárcsak Csorba Győző, Szántó Tibor, Rubin Szilárd vagy Tatay Sándor) Pécsről került Budapestre. Már származása sem mindennapi: „a kiugrott pap, Gombárovics Pongrác volt esperes-plébános és Pókász Margit zárdaiskolai tanárnő szerelmének kései gyümölcse” volt. Édesapja 58 évesen hagyta ott papi pályát, alakjáról Galsai többször is megemlékezett írásaiban. Idős szülei egyetlen, magányos gyermekeként nem okozott sok fejtörést; édesanyja kedvtelve mondogatta, hogy „ennek a gyereknek két nagy erénye van, az egyik, hogy nem érdeklik a nők, a másik pedig, hogy semmiféle italt nem szeret.” Galsai, egy vele készült interjúban azért hozzátette: „Na aztán amikor kiszabadultam a szülői felügyelet alól, elszabadult a pokol.”
Tizennyolc évesen jelent meg első novellája a pécsi Sorsunk című folyóiratban (A kém), majd különböző rangos irodalmi lapok közölték írásait. 1956-ban Pécsett eltiltották a publikálástól, ekkor Budapestre költözött. Nappal a bölcsészkaron Füst Milán előadásait hallgatta, esténként a Darling kávéházban időzött; ezt az időszakot később a Záróra a Darlingban című kötetében örökítette meg. Hogy némi bevételre is tegyen szert, elszegődött korrektornak a Nők Lapjához; idővel a lap írásait is közölni kezdte, majd főmunkatárssá lépett elő.
Gráci, a megkerülhetetlen
„Gráci” alakja úgyszólván megkerülhetetlen volt a 70-es és 80-as évek irodalmi életében. Bertha Bulcsu így írt róla:
„Ha belép az ember egy kávéházba, kiskocsmába, beszáll egy vonatfülkébe, benyit egy szerkesztőségbe, magánlakásba, vagy rangos emberek vacsorára hívják, már ott ül Galsai, és mesél, nevet, cigarettázik.”
Irodalmi rovatvezető, szerkesztő, kritikus volt, heti rendszerességgel publikált tárcáiban pedig olvasmányosan és humorosan vette górcső alá kortársait vagy éppen saját magát. Évente jelentek meg kötetei, a Rakéta Regényújság szerkesztőjeként pedig szívesen fogadta írótársai anekdotikus, irodalmat népszerűsítő írásait, folytatásos regényeit is. (Ma már talán elképzelhetetlen egy ilyen jellegű hetilap sikere, de 1974-ben olyan népszerű volt, hogy százezres példányszáma ellenére napok alatt elkapkodták.) Élete végén Grimasz címmel indított szatirikus irodalmi magazint.
Irodalmi asztaltársaság: „beszélgetünk, eszünk, iszunk”
A megkerülhetetlenség fizikai értelemben is értendő Galsai esetében. Egyrészt, mivel szeretett enni-inni, gyakran felbukkant az óbudai Sipos Halászkertben, ahol íróbarátai (például Csukás István, Gyurkovics Tibor vagy Szakonyi Károly) társaságában a hajdani kávéházi élet folytatásaként hajnalig beszélgettek, ettek-ittak, sőt, akár cigányzenére nótáztak is. Ez nem volt teljesen veszélytelen; amint arról írótársuk, Bertha Bulcsu megemlékezett, idővel feltűntek a Belügyminisztérium emberei is a vendéglőben: „Csukás Pista rákapott a nótázásra, s a cigányokkal elhúzatta a régi bakanótát, amiben ilyen szövegrészek is voltak: »…Sztálin elvtárs, adok egy tanácsot, b…a meg a sarló-kalapácsot…«.”
Galsai maga így emlékezett ezekre az összejövetelekre: „Régen az irodalmi kávéházakban beszélgettek, dolgozgattak az írók, de fontos ügyeik is voltak, amelyek összehoztak egy-egy társaságot. Lapot szerkesztettek, folyóiratot alapítottak, színházat terveztek. Vitatkoztak egymás művein. A Siposban ilyesmi nem történik. Beszélgetünk, eszünk, iszunk. Jó a kedvünk, együtt vagyunk.” Az étteremben egy asztalnál ült Csurka István és Kardos G. György; ez alig tíz év múlva, a rendszerváltás után már elképzelhetetlen lett volna. „Azok az összejövetelek a nyolcvanas évek derekán feledhetetlenek. Már csak azért is, mert olyan széles és sokféle volt akkor még az írói asztaltársaság. Együtt volt mindenki, nem volt széthúzás, csak később, kilencven után oszlott szekértáborokra az irodalmi világ. Gráci ezt már nem élte meg. Csodálkozott volna, mivé lett a sok jó barát” – írta erről az időszakról Szakonyi Károly.
Galsai, a hipochonder
A mértéktelen evés-ivás következtében fizikailag is nehéz volt megkerülni a testes „besurranó szerkesztőt”, hiszen a csülkök, bablevesek és halászlevek, no meg az elfogyasztott tetemes mennyiségű bor és vodka hatására Galsai erősen elhízott – ami aztán, ahogy lenni szokott, különböző betegségekhez és hipochondriához vezetett, amint azt megírta Egy hipochonder emlékiratai című könyvében.
„Szeretem a nőket, minden változatukban”
A kulináris élvezeteken kívül rajongott a nőkért is. Többször nősült, vélt és valós betegségein kívül állandó beszédtémája volt az épp aktuális válása. Afféle régimódi nőcsábász volt, aki nem látta be, miért kellene növelni a parlamentben a nők létszámát, de a Nők összeadása című írásában például P., az író szájába adva a mondatokat, több oldalon keresztül részletezi, mit jelentenek számára a nők: „Szeretem a nőket, minden változatukban. Legyen az szőke, barna vagy fekete, olasz, francia, bolgár, liliomtiprásba ütközően fiatal, kicsit öregecske, fejőlány, manikűrösnő, egyetemi docens, madárcsontú, hintalófenekű, jobb szemére vak, hűséges, hűtlen, erkölcsileg nem is osztályozható, életvidám, hallgatag, ikszlábú, művelt, butácska, gyapjas szőrű, vajillatú, ügyes, setesuta, jámbor, rafinált... mint mondják még?
Kivételt csak a nagyon rossz természetű öregasszonyok képeznek.
Meg némely nőszemélyek, akik szántszándékkal férfiak akarnak lenni. Esetleg azok is” – árulja el a novellában. Életében megjelent utolsó kötete a Csúnya nők dicsérete címet kapta, árulkodva arról, hogy Galsai, jó íróhoz méltón, mindenkiben képes volt észrevenni a szépet.
Legenda vagy valóság?
Casanovai hódítások helyett sokszor inkább a kudarcairól számolt be, szóban és írásban egyaránt. Egy fennmaradt anekdota szerint a korpulens szerkesztő, már az ötvenen túl, egy csinos diáklányt csábított el Szigligetre, abban reménykedve, hogy szerelmi kaland lesz az alkalmi ismeretségből. Az illetőnek azonban esze ágában sem volt a korosodó íróval viszonyt kezdeni: miután Galsaival kifizettette a vonatjegy árát, négy órán keresztül evett a kölcsönkért nyaraló konyhájában, elment úszni, visszatérve pedig holtfáradtan zuhant az ágyba. A jelenet másnap megismétlődött, az író pedig töprengett: „Fölballagtam a nyaralóba, és azon tűnődtem, ki fogja megint elmosogatni ezt a rengeteg edényt? És ki csinál itt rendet? Teljesen megbénított az a gondolat, hogy a szex helyett én már csak etetésre és mosogatásra vagyok jó.”
„Volt egy Galsai Pongrác nevű ipse”
A magyar irodalom Falstaffja hatvanévesen, 1988-ban hunyt el. Utolsó interjújában, amikor az újságíró arról érdeklődött, foglalkozik-e művei maradandóságával, így felelt:
„Persze jó volna, ha mondjuk ötven év múlva érdekelne valakit, hogy volt egy Galsai Pongrác nevű ipse, és így látta a világot.”
De azt is hozzátette: „Nem vágyok arra, hogy rólam nevezzék el a Népköztársaság útját. Jó lenne nekem egy mellékutca is.” A halála óta 37 év telt el, de Budapesten még nincs Galsai Pongrác utca. Mellékutca se, csak egy emléktábla, Eszék utcai lakása előtt. (Borítókép: Fortepan / Szalay Zoltán. Galsai Pongrác jobbról a második)
Ha szívesen olvasnál egy másik szoknyavadász íróról is, ezt a cikket ajánljuk.
