Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A Celeb vagyok, ments ki innen! egy jelenete nagyobb port kavart, mint amire a szerkesztők számítottak: Vadon Jani és a vele nevetve egyetértő Sebestyén Balázs most tényleg átléptek egy utolsó határt is.
Nem az a kérdés, hogy mások kinevetéséből lehet-e karriert építeni – inkább az, meddig tartjuk még kulcspozícióban azokat, akik ezt teszik. A megszégyenítés kicsit sem vicces és egyáltalán nem oké, tévéadásban pedig nem normalizálható. Szerencsére úgy tűnik, ezt egyre többen nemcsak értjük, hanem éljük is: jó lenne, ha a Vadon–Sebestyén-művek utolsó politikailag inkorrekt poénjainak egyike lenne Pedrito nyilvános alázása.
Gyerek vagyok, ments ki innen!
A Celeb vagyok, ments ki innen! kapcsán valószínűleg inkább az abban szereplő hírességek, mintsem a műsorvezetői poénok kapcsán várt cikkeket a műsor szerkesztőgárdája, de az a jelenet, amely egy kolumbiai kisfiú, valamint Vadon Jani közt zajlott le, felülírt minden, a műsorral kapcsolatos témát.
Azok kedvéért, akik nem látták az ominózus jelenetsort: Vadon a magyarul természetesen egy szót sem értő kisfiúval kezdett „párbeszédbe”. (Persze jó kérdés már az is, ki szerint vicces, ha valaki nem érti, amit mondunk neki, viszont – nyilván utasításra – mindenre igen, urammal felel.) A beszélgetésnek álcázott humorizálásban ezután indult a durva lejtmenet, a következő elemekkel kikövezve:
- „Balázs egy senki, ugye?”
- „Anyád megmondta, hogy én vagyok az apád?”
- „És a többieké is?”
- „Szereted még mindig a Chokitót?”
- „Tudod, hogy ha mondjuk tíz éven át fánkot fogsz zabálni, mint eddig, akkor 150 kiló leszel 16 éves korodra?”
- „Tudod, hogy a tequila öl, butít és nyomorba dönt?”
A fergeteges humorparádét Sebestyén Balázzsal közös öblös nevetés zárta.
Celebként sem lehet ezeken poénkodni
Sikerült tehát nagyjából fél perc leforgása alatt a fiúnak – vagyis családjának – fizetett pénzért cserébe megalázni egy gyereket, és akkor már a családját is, testszégyenítéssel vegyítve, majd mindezt megerősíttetve a másik fehér férfival. Ennél gyarmatosítóbb humort szinte el sem lehetne képzelni, már ha humornak tekintjük mindezt.
A fehér férfi megmondja, Pedrónak, hogy kövér, és hogy legalább tequilát ne vedeljen: milyen kár, hogy a fehér férfi országa egyébként Európa legelhízottabb nemzetének ad otthont, és hát az alkohollal is vannak gondok itt is.
De még ha a statisztika nem helyezné ilyen ingatag alapokra ezeket a poénokat, akkor is bőven lenne okunk felháborodni azon, amit látunk. Hiába a gyerekjogokért folytatott folyamatos szélmalomharc – lehet főműsoridőben kiskorút alázni? Hiába a testszégyenítés elleni küzdelem – egy kereskedelmi tévécsatornán szólunk be egy másik embernek azért, mert szerintünk kövér, és azt is tudni véljük, miért?
Szégyen hallgatni is
Sztereotípiákból és előítéletekből épül fel az a vár, amit ez a rövidke jelenet felépít, és megtestesít mindent, ami ellen egyébként jogvédők a mindennapokban küzdenek. Szeretnénk, hogy velünk, gyermekünkkel, bármelyik szerettünkkel így bánjanak? Egyértelműen nem, sőt, szekunder szégyen végighallgatni azt, ami a műsorban történik.
A megalázás nem vicces. A megalázás olyan erkölcsi bizonyítvány, amelyet nem főműsoridőben kell mutogatni, hanem amiről nagyon-nagyon hamar le kellene szokni.
Mások eltaposására nem építheti senki sikereinek várát – egyszer s mindenkorra jó lenne ezt elérni.
Különösen akkor nem, ha mindezt a „fehér ember” pozíciójából teszi, lezseren, magabiztosan és gyarmatosító módon.
Legyen elég ezekből a poénokból!
Hogy mindez mennyiben volt megírt poén, mennyiben pedig improvizáció, jó kérdés, az viszont tény, hogy beletelt egy időbe, mire a tévécsatornától bocsánatkérés is érkezett érte cserébe, a poéngazda Vadonra kirótt büntetés pedig pontosan ugyanazt a hihetetlenül megalázó narratívát követi, amit az eredeti beszélgetés megkezdett:
WC-t kell pucolnia, amiben mindenképpen benne van a tisztátalan dologgal való érintkezés és a szívatás gesztusa. Helytelen dolgot tett, ezért megalázzuk:
jön az üzenet, vagyis pont azt tesszük az „elkövetővel” mi, mint amiért megbüntetjük.
Ennél sokkal fontosabb és pontosabb lenne, ha legalább ilyen értékű főműsoridőben tudna a műsorszámot sugárzó RTL érzékenyíteni: miután az egészen otromba poénnak teret engedett, kicsit megpróbálhatná a hibát tevőlegesen is jóvátenni.
A következmények beláthatatlanok lehetnek
A Vadon-poén azonban mindezen túl is mutat. A reggeli rádióműsorokban és különböző tévéshow-kban régóta népszerű választásnak számító páros ugyanis nem véletlenül nem érzi jól a határokat: eddig megengedtük nekik, hogy bármin vicceljenek. Jó volna, ha a jövőben erre nem lenne lehetőségük, mert nem ez az első alkalom, amikor egy csoportot megsértettek harsány, és mondjuk ki, időnként meglehetősen közönséges viccükkel. Amit gyerekünk osztálytársától nem néznénk el, azt ne nézzük el azoktól, akik neve gyakran köszön vissza bulvárcikkekben, mert a hírnév egyáltalán nem jogosít fel arra, hogy bárki ilyesmit tegyen.
Miközben pedig jóízűen nevetünk az otromba poénokon, értetlenül állunk az előtt, ha egy gyerek dobja el magától az életét
– márpedig ezzel az eredménnyel is járhat az, ha a megszégyenítés okozta sebek olyan nyomot hagynak egy ember lelkén. Pedro ugyanis kényelmes távolságban van tőlünk, de a saját gyerekeink abban a környezetben és közbeszédben nőnek fel mellettünk, amit mi teremtünk.
