Az altamirai bölények a művészettörténet első műremekei között számontartott alkotások. Pedig amikor az ősember szerény harci élményeit, netán terveit a barlang falára kente, aligha sejtette, hogy sok ezer évvel későbbi utódainak adja fel vele a leckét, és a tudományos diskurzus sok vitát kavaró tárgyát szolgáltatja. Az általa festésre használt bizarr anyagok sorát még Leonardo da Vinci is tudta bővíteni…
Meghökkentően sok eszközt állítottak elődeink már akkor a festészet e korai megnyilvánulásának szolgálatába. A paleolit művészet Sixtus-kápolnájának is nevezett 18–30 ezer éves észak-spanyolországi freskók okker (sárga), vörös és fekete színeihez többnyire szenet és összezúzott ásványokat használtak, melyeket vízzel, nyállal, vizelettel, csontvelővel, vérrel vagy állati zsírral kevertek össze. Az így kapott festékanyagot aztán különböző állati tollakból, szőrökből eszkábált ecsetekkel, ujjbeggyel és üreges csontokon átfújós technikával vittek fel a kövezetre.
Földpigmentek
Az őskori földpigmentek közül a vas-oxid vöröses és a szilícium-dioxid okkeres színe bizonyult még így is a legtartósabbnak, melyet az égetett csont és szén fekete színe vagy a fehér őrölt kalcitból származó fehér mész tett változatosabbá. Ugyanis már akkoriban elvárásként jelentkezett, hogy az elkészült alkotás minél tartósabb legyen.
Őrizzük az utókornak!
Az 1970-es évekre már 170 000 látogatónál is többet vonzott a barlang évente, így a spanyol hatóságok, abbéli aggodalmuk miatt, hogy ez a mennyiség árt az egyedülálló művészettörténeti emléknek, egy időre bezárták a barlangot. Annál is inkább, mert 1977-ben egy fényképész lencsevégre is kapta a minőség szemmel látható romlását. 2002-ben aztán megnyílt a ma is látogatható, teljesen élethű másolat a turisták előtt, s az eredetit sorsolás útján, hetente 5 szerencsés műkedvelő 2 vezető kíséretében csodálhatja csak meg.
Hogy kerül a csizma az asztalra és a tojás az olajfestményre?
Az i. e.1200-ból való pylosi Nestor-palota freskójának megfestéséhez már tojástemperát használtak, vagyis a pigmentekhez a tojás szolgált kötőanyagul. A tojás nem ekkor debütált a festészetben. Már az ókori egyiptomiak is alkalmazták a porított pigmentek vízzel és tojással történő összekeveréséből származó temperát. Egy új tanulmány azonban most arra is rávilágított, hogy a később új festőmatériaként megjelenő olajfestményeknél is tudatosan alkalmazták a tojássárgáját a festmény színeinek és állagának tartósításához, a ráncok keletkezésének meggátolásához. Már korábban is azonosítottak minimális mértékben tojást olyan nagy mesterek olajfestményein is, mint Leonardo da Vinci, Botticelli vagy akár Rembrandt, de a műhelyekben található enyhe káosz okozta véletlennek tudták inkább csak be annak jelenlétét a képen. Most a tudósok fáradságos munkája során kiderült, ez előre megfontolt húzás volt az utókor kedvéért.
Volt rosszabb színezék is…
Köszönhetően annak, hogy a tojás legalább nem mérgező, az évszádok óta e festők műveit csodáló műkedvelő réteg túlélhette a gyönyörködést. Ez már önmagában jó hír, hiszen a bizarr festékanyagoknak az állati zsírral és a tojással koránt sincs vége: még az 1700–1800-as években is előszeretettel alkalmaztak arzénből készített festéket smaragdzöld, napsárga és mélykék színek előállítására, hogy aztán ruhától a tapétán át a hajba illesztett virágdíszig azzal ékesítsék az amúgy fakó látványt.
Az élénk színhatás általában halálos kimenetelű lett.
De extrém színezékért még ennyire sem kell messze menni: ha az altamirai hasonmás barlangot, vagy a Mona Lisát nem is látta esetleg valaki teljes valójában, de rúzsos szájjal már bizonyára találkozott. Az ókori Egyiptomban még algakivonattal színezett piros ajakír később növényi zsír, állati vér és arzén keverékétől lett olyan csodálatosan vörös, s később ezt váltotta fel a ma E-120- ként még mindig nem nyugdíjazott (étel)festék alapanyaga, a bíbortetű.
