Mi, magyarok, csak „Jugóként” emlegetjük a királyságként induló, széteséséig pedig szövetségi köztársaságként működő Jugoszláviát. A rendszerváltás előttről mindannyiunknak vannak róla emlékei, de arról kevesebbet tudunk, mi történt pontosan 1991-től, és milyen hősies erőfeszítések árán hoztak létre egy alagutat, amely tízezreknek jelentette a menekülést.
Ez az az időszak, amikor megszakították a délutáni mesét, ez legtöbbünknek bevésődött, kivonultak az utolsó orosz katonák, aztán egy sor épületet, intézményt átneveztek, de számunkra, akik akkor még gyerekek vagy fiatal felnőttek voltunk, nem vált világossá, pontosan hogyan zajlott a rendszerváltás, és micsoda belső harcok árán oszlott fel a legendás Jugoszlávia. A hét hivatalos utódállamban, Szerbiában, Szlovéniában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, Észak-Macedóniában, Koszovóban, és Montenegróban számos etnikai háború és konfliktus alakult ki. Az egyik leghevesebb a boszniai háború volt Bosznia-Hercegovinában 1992 és 1995 között, amely százezer ember életét követelte.
1992-ben a szerb erők körülzárták az ország fővárosát, a háromszázezres lakosságú Szarajevót, elvágva annak élelmiszer-ellátását, megfosztva a bent rekedteket emellett a víztől, a gyógyszerektől, a szabad mozgástól. Könnyen még nagyobb katasztrófa alakulhatott volna ki, hiszen a humanitárius segélyek nem lettek volna elegendők, ám a város önkéntesei megszervezték és lebonyolították az egyik legfontosabb alagút kiásását: a bosnyák hadsereg segítségével a repülőtér kifutópályája alatt 720 méter hosszú és másfél méter magas járatot hoztak létre kizárólag lapátokkal és fejszékkel.
A menekülést jelentő alagút
200 férfi dolgozott rajta váltásban éjjel-nappal, mindkét oldalon. Butmirban, egy családi ház udvarán kezdték, és Dobrinja egy garázsában értek ki. Pontos térkép híján időnként adódtak problémák a kivitelezés során, például nehéz volt egyeztetni a két végponttól kezdve az alagút magasságát. A földből helyenként előtörő víz is gondokat okozott, olykor térdig ért, ezt pedig vödrökkel ki kellett hordani. A generátor, ami az áramot és a levegő áramlását biztosította, egy ponton megadta magát. Az egyik nőnek azonban volt egy traktora, amelynek elkérhették a motorját. Odaadta, pedig akkoriban, a háború közepén a traktor a menekülést, szó szerint a túlélést jelentette. A hozzáértők összekapcsolták a motort a generátorral, ami így ismét működőképessé vált. Az ásás négy hónapon át tartott, de az eredmény stabil és használható lett, így több mint három éven át naponta négyezer katona és civil haladt át rajta, ezreket mentve meg a biztos pusztulástól.
A remény alagútja
A katonai rendőrség szabályozta az alagút használatát, mivel azon csak egy irányba lehetett közlekedni egyszerre. A szétszakított családok gyermekeinek így volt lehetőségük találkozni testvéreikkel, szüleikkel. Végre volt hol élelmet, vizet, üzemanyagot, fegyvert, bármilyen holmit hozni-vinni, igaz, nagy nehézségek árán. Hordágy segítségével súlyosabb sebesülteket is sikerült kijuttatni az ostromlott városból, így esélyük nyílt operációra és gyógyulásra. Idővel síneket tudtak lefektetni az alagútban, így vasúti kocsikkal könnyebb volt az élelmiszert, felszerelést, vizet szállítani, de kézi erővel mozgatni az olykor több száz kilós csomagokat bizony komoly erőfeszítést jelentett.
Nem sikerült végig titokban tartani
Ugyanakkor ezt az egészet az ellenség elől titokban kellett tartani: az alagút építése és használata nyílt titok volt a városban, mégis sikerült elkerülniük a lelepleződést. A helyiek, még a gyerekek is tudták, hogy újságíróknak szigorúan tilos beszélniük a megmenekülésüket jelentő járatról, nem szabad még fényképeket sem készíteni róla. Idővel az ostromlók megtudták ugyan, hogy létezik egy alagút, de azt nem, hol vannak a végpontjai, de így is erősen tűz alatt tartották a feltételezett bejáratokat. Ugyanakkor a Tunel spasa, azaz a Remény alagútja nemcsak titok volt, de a megmenekülés záloga is egy olyan, folyamatosan bombázott, orvlövészek által támadott városban, ahol naponta sérültek, haltak meg emberek, és szerencsés volt, aki addig állt a sorban, amíg valami élelemhez nem jutott.
1995 végén a háború a NATO beavatkozásával véget ért, ám az alagút sorsáról nem született megegyezés. A talajvíz és a lövedékek miatt végül beomlott, ám a család, amelynek udvarán az ásás elkezdődött, saját költségén egy kis részét helyrehozta a járatnak, és múzeummá alakította.
