A kádári kultúrpolitika „szentháromságát” mindenki ismeri, de ki volt az ötletgazda, akinek kezében a kultúra valamennyi szála harminc éven át összefutott? Ki volt Aczél György?
„Mit kér? Állást? Pénzt? Útlevelet?” – a legenda szerint így fogadta Aczél György, a Kádár-éra legbefolyásosabb kultúrpolitikusa a hozzá fordulókat. Nem voltak kevesen: a korszak valamennyi művésze ismerte (és sokszor félte) a nevét, legyen szó színészetről, irodalomról vagy képzőművészetről. Ő is ismert mindenkit: büszke volt arra, hogy Illyés Gyulát, Lukács Györgyöt, Déry Tibort, Németh Lászlót a barátjának mondhatja. Más kérdés, hogy mennyire volt őszinte ez a barátság: ha Aczél egy kishivatalnok lett volna, valószínűleg nem kap tucatszámra szívhez szólóan dedikált köteteket és miniszobrocskákat.
Appel Henrik, a félárva, intézetis fiú
Esetében talán nem túlzás azt állítani, hogy nagyon mélyről jött, és nagyon magasra jutott. 1917-ben született Budapesten, Appel Henrik néven, zsidó származású, szegény családban. Apját, aki kocsis és hentessegéd volt, 1925-ben elveszítette, innentől kezdve négy éven át, 12 éves koráig árvaházban élt. Maga sem tudta, miért és hogyan került oda, de bizonyosan megviselték az ott töltött évek: „Máig is visszaemlékszem gyerekkori árvaházi élményeimre.
Gyűlöltem azokat az embereket, akik odajöttek mint »cukrosbácsik«
– embertelen dolog volt, amikor korán reggel glédába kellett állnunk, hogy József főherceg majd 11-kor megszemlélhessen minket” – mondta évtizedekkel később egyik beszédében. Amikor édesanyja ismét férjhez ment, elhagyhatta az árvaházat, de nagyon hamar összetűzésbe keveredett a mostohaapjával. Bentlakásos kőművesiskolába került, megszökött, csavarogni kezdett. Így került az Országos Izraelita Patronázs Egyesület látókörébe, akiknek feltűnt a verseket szavaló, kitűnő memóriával rendelkező, deviáns kamaszfiú. Az egyesület Henriket a Népszínház utcába költöztette, egy befogadó családhoz, új ismerősei pedig a Somér nevű, kommunista-cionista ifjúsági mozgalom köreiből kerültek ki. Henrik is kapott héber mozgalmi nevet (Joél), és olvasmánylistát is – mégpedig Szerb Antaltól, akit maga keresett meg, hogy ajánljon a számára könyveket.
Aczél Henrik, kőművessegéd és amatőr színész
Az 1930-as években a munkásösszejöveteleken nagy divatja volt az amatőr szavalásnak. Appel (azaz 1936-tól kezdve Aczél) Henrik is szívesen állt színpadra, Ady, Babits, Kosztolányi és Szabó Lőrinc verseivel állt ki a közönség elé, majd fél évet járt a Színművészeti Akadémiára. Megismerkedett (és baráti viszonyba került) Radnóti Miklóssal, Mérei Ferenccel, Vas Istvánnal, Ortutay Gyulával – egyszóval a korabeli művészeti élet legfontosabb képviselőivel. Mindeközben nyomorban élt: életrajzírója, Révész Sándor szerint kőművesmunkákból tartotta fenn magát, de gyakorlatilag éhezett, és rendes szállása sem volt: 1939-ben mindössze egy fogorvosi szék (!) jutott neki, ahol meghúzhatta magát éjszakánként. „Sokat éhezett, gyomorvérzéssel kórházba is került. Esőkabátban húzta ki a teleket. Hosszú ideig egyetlen rendesebb öltözéke volt, amit Vázsonyi Endrétől (a Rémusz bácsi meséinek írójától) kapott (...). Ott aludt, ahol tudott.”
Aczél György, az embermentő
1939-ben megnősült: egy 16 éves gimnazista lányt, Csathó Zsuzsát vette feleségül. Az 1940-es évek elejétől fogva származása miatt nem állhatott színpadra, viszont egyre szorosabban kötődött a kommunista párthoz: 1942-ben illegális kommunista tevékenység miatt a váci börtönbe csukták. A munkaszolgálatot sem úszta meg, de ismeretlen körülmények között leszerelték, majd a való életben is hasznát vette színészi képességeinek: úgy mentette meg jó néhány ember életét, hogy németnek adta ki magát. Tiszti egyenruhát öltött, németül ordítozott (holott nem beszélte a nyelvet), parancsokat osztogatott, miközben tartotta a kapcsolatot az ellenállás vezetőivel: Péter Gáborral, Kádár Jánossal és Donáth Ferenccel. (Ő adta át az akkor még Csermanek Jánosként élő pártvezetőnek a Kádár névre kiállított papírokat.) Ekkoriban növesztette a jellegzetes bajuszt is, és ekkoriban keresztelkedett meg – keresztapja Radnóti Miklós volt.
Aczél György, a fogvatartott
A háború után kinevezték a Kommunista Párt Zemplén megyei titkárának, majd a párt színeiben indult a választásokon. Innen azonban nem a legfelsőbb pártvezetés köreibe vezetett számára az út, hanem a börtönbe: 1949. július 6-án letartóztatták. 15 év börtönre ítélték, a börtönben pedig megtapasztalta a kommunista verőlegények szinte összes kegyetlenségét:
többek között beszakították a dobhártyáját, így egész hátralévő életében nagyot hallott a bal fülére.
(A sors fintora, hogy a verőlegény két év múlva ugyanabba a cellába került, immár elítéltként, mint Aczél.) A váci fogházba került, két évig magánzárkában raboskodott, majd átszállították a Kozma utcai gyűjtőfogházba. Itt némileg enyhébb körülmények várták: értelmiségi rabtársainak szívesen szavalt, és dolgozhatott is, a könyvtárban.
Aczél György, a kultúrpolitikus
1954 augusztusának utolsó napjaiban szabadult. Rehabilitálták, de a politikai szerepvállalással 1957-ig várnia kellett. Tíz évig a művelődésügyi miniszter helyettese volt, közben egyre nagyobb befolyásra tett szert. Már 1957-ben felvetette a „Tilt, Tűr, Támogat” hármas szabályát, de ez igazán csak az 1960-as évek végén kezdte jellemezni a hazai művészeti életet: Kádár a kultúrpolitikával kapcsolatos kérdésekben szívesen engedte át neki a gyeplőt, mondván, hogy ő nem ért szót az értelmiséggel.
Az MSZMP Politikai Bizottságának tagjaként, a Minisztertanács elnökeként (és így a Kossuth-díjat odaítélő bizottság elnökeként) óriási befolyással rendelkezett. Szigorúan betartatta, hogy csak az MSZMP ideológiájának megfelelő művek kapjanak nyilvánosságot, de tágabb teret engedett az alkotók számára, mint a vasfüggöny többi országában a hasonló pozícióban lévő potentátok. Ugyanakkor, amint Molnár Gál Péter írta róla, „művelődési protektorátusának legveszedelmesebb vonása az lett, hogy jó néhány alkotóval elhitette a megalkuvások folytonos szükségességét.”
Aczél György, a nagy hatalmú barát
Anekdoták sokasága maradt fenn róla: többek között egy ismert művész állítólag őt hívta fel az éjszaka közepén, amikor egy macska nyávogásától nem tudott aludni. Azt követelte, hogy Aczél azonnal szóljon a tűzoltóknak. Máskor egy színésznő férje kérte meg, hogy járjon közben, hogy az asszony végre eldöntse, kivel szeretne élni: a férjjel vagy a szeretőjével. Szívesen hívatta meg magát vacsorára, és ő maga is szívesen adott vacsorákat, ezeken Illyés Gyula és Németh László rendszeresen megjelent. Vas Istvánhoz és Ottlik Gézához is régi ismeretség fűzte, még a 30-as évekből. Illyés Gyula Naplójegyzeteiben rendszeresen beszámol a közös vacsorákról; például: „Aczéllal gyalog hozzájuk. Ott négyesben közvetlen hangú vacsora.” „Vacsora Déryéknél. Aczélék. Keresztury és Németh Ella. Az irodalmi légkör javulásáról. (…) Egyszerűbb vacsora, ízes-friss hangulat. Haza valamennyien egy kocsiba zsúfolódva.” „Este Illés Endre, Juhász, Aczélék. Flóra hívta össze a (mindig kellemes) együttest, sütve-főzve, étellel, tányérral ki-beszaladgálva a napi (fárasztó, csüggesztő) munkája tetejébe.”
Aczél György megítélése
Aczél György hatalma az 1980-as években, a rendszerrel együtt kezdett meggyengülni. 1982-ben megvált pozícióitól, de az MSZMP KB kulturális titkári megbízását még elvállalta. 1985-ben innen is leváltották, ekkor a párt Társadalomtörténeti Intézetének lett a főigazgatója, majd 1989-ben nyugdíjazták. 1989-ben, amikor megszűnt az MSZMP, visszavonult a közélettől. Utolsó éveiben Bécsben élt, de sokat betegeskedett – azt tervezte, hogy megírja emlékiratait. 1991-ben, Budapesten hunyt el. Sok ezer kötetes könyvtára volt, a könyvek belső oldalán sokszor kifejezetten neki szóló, személyes ajánlásokkal. Ezeket a lapokat Aczél akarata szerint kitépték – pedig bizonyára érdekes adalékokkal szolgálnának az 1960-as, 70-es évek kulturális viszonyairól.
A Kádár korszak kulturális életének ideológusaként, irányítójaként megítélése minimum ellentmondásos: kétségtelen, hogy az ideálisnál jóval több beleszólása volt a művészi szabadságba, ugyanakkor más kelet-európai országok hasonló pozícióban lévő funkcionáriusaihoz képest határozottan engedékenyebb volt. Ha kellett, ostort tartott a kezében, ha kellett, mézesmadzagot. Popper Péter, a neves pszichológus mondta róla: „Ő egy misztifikált figura: azelőtt pozitív irányba misztifikálták, most meg negatívvá teszik. Rettenetes, hogy ebben az országban minden személyes gyűlöletté változik.” (A cikk fő forrása Révész Sándor Aczél és korunk című kötete. Borítókép: Fortepan / Urbán Tamás)
Ha szívesen olvasnál a Kádár-korszak egy másik, ambivalens megítélésű alakjáról is, ezt a cikket ajánljuk.
