Vámos Miklós legújabb regénye olyan korba kalauzol minket, amit nehéz elfelejteni vagy feldolgozni. Az íróval a Dunapestről beszélgettük.
A Pozsonyi út 38. alatt álló, márványpadlót és budai panorámától ölelt lakásokat rejtő ház homokszín falaival szerényen, már-már szabadkozva tekint le a mellette hömpölygő, higanyszürke Dunára, a járda szűkös földkockáiból előtörő fákra, a szorgos hangyákként nyüzsgő emberekre, pedig valaha Pest legmodernebb luxusbérházának számított. Azóta sokat látott: a virágzó Újlipótvárost gombamód szaporodó épületeivel; nyilasokat, akik riadt embercsoportokat vezényeltek a folyóhoz; tervezőjét, amint egy golyó lőtte sebtől a Dunába zuhan. Ha tudna, napestig mesélne, de helyette Vámos Miklós teszi meg. Legújabb, Dunapest című regénye az Újlipótvárosba kényszerült zsidóság legsötétebb napjait idézi meg és felveti a kérdést, vajon hogyan élnek tovább a borzalmakkal átitatott épületek között a holokauszt áldozatainak leszármazottai?
A regény oldalai egy pillanatra megelevenednek, a jelen és a múlt összemosódik – Hofstätter Béla és felesége érkeznek haza rövid sétájukról, odaintenek a svéd diplomatának, Raul Wallenbergnek, Tóth Juli az utca sarkán vázlatot készít a Pozsonyi 38.-ról –, ahogy belépek a Dunapark Kávéházba. Vámos Miklós a teraszon, a bukszusok árnyékában ül, ő is a történet része. Legutóbbi találkozásunk óta semmi sem változott, arca most kifürkészhetetlen, csak akkor értem meg, hogy ő belül mosolyog, amikor megkérdi:
– Tegeződjünk vagy magázódjunk?
Hősökről és áldozatokról, traumák feldolgozásáról és a regény talányos szimbólumairól beszélgettünk. Tegeződve.
A karantén időszaka senkinek sem volt egyszerű. Féltettük a szeretteinket, magunkat, miközben remeteségre ítéltettünk. Mégis vannak művészek, akiknek jót tesz az elszigetelődés. Tudjuk, hogy Boccaccio a Dekameront, Shakespeare a Lear királyt írta karantén alatt. Újságíróként viszont azt tapasztaltam, hogy lassanként lankad a kreativitás, hiába szabadul fel az ember ideje.
Én úgy érzem, prózaíróként eleve magányos bozótharcos vagyok, erre ráerősít a magamnak való, más szóval zárkózott személyiségem, s voltaképp akkor is mintha karanténban tölteném az időm, amikor nincs semmiféle járvány. Ülök a dolgozószobámban, olvasok a nappaliban, mélázom a kertben… nagyjából ugyanezekre a Covid időszakában is volt módom.
Ezzel együtt a veszély, hogy szeretteim, barátaim, ismerőseim megbetegedhetnek, végső esetben lélegeztetőgépre vagy a temetőbe kerülhetnek, halálra rémített. Szolidáris és empatikus alkat vagyok, utóbbi néha túlzottan eluralkodik a gondolkodásomon. Viszont az íráshoz erre nagy szükségem van, szóval ezt tűrnöm kell.
Legújabb könyved, a Dunapest nagyon friss, néhány napja jött ki a nyomdából, mégis olvastam már róla beszámolót, például azt, amit te is megosztottál a Facebook-oldalán. Ebben a szerző úgy látta, hogy a regény monológjai valójában az író monológjai. Én viszont sokkal inkább úgy éreztem, hogy egy erősen érzékelhető kollektív tudat áll mögöttük. Jól éreztem?
Igen, ilyesmit próbáltam kifejezni. Más könyveimben is megtalálható az a szemléletmód, hogy minden általam megírt embert az oltalmam alá veszek, nemre, fajra, vallásra való tekintet nélkül, ez kissé hasonlít a Dunapest múltbéli hőseinek szellemiségéhez. Elsősorban Carl Lutz és Raoul Wallenberg alakjára gondolok. Ők persze tényleges oltalmat tudtak nyújtani sok-sok ezer honfitársunknak a nyilas időkben, ilyesmire egy regény nem képes, sajnos.
A szemfüles olvasó könnyen rálelhet Vámos Miklósra a regény oldalain. Tóth Juli például szívesen készít portrét az őt körülvevő emberekről a kávéházban, és megjelenik az Előszó az ábécéhez című könyv írója is. Szereted elrejteni magad a szövegeidben?
Nem. Nálam ez nem afféle vicces stíluselem, mint például Hitchcocknál az, hogy minden filmjében megjelenik testi valójában néhány másodpercre. Néha így alakul. Egyébként nem az „elrejteni” igét használnám, ha már csinálom, akkor nyíltan, persze valamelyes velem kapcsolatos jártasság szükséges ahhoz, hogy az olvasók azonosítsanak.
Például tudni kell, hogy az Előszó az ábécéhez az én első novelláskötetem volt, 1972-ben adta ki a Magvető, ára tizennyolc forint. De a regény élvezetéhez ez a kis atelier-poén nem sokat tesz hozzá. Akinek elsül, egy pici pluszörömöt érezhet. Ennél sokkal több kis rejtett izé (nem akarom nevén nevezni) van az írásaimban, amelyek fölfogása vagy megfejtése jóval nehezebb. Nekem jó érzés ezeket a pici kanyarokat a szövegbe dugni.
A szereplőidben a gondolkodásukon túl valami más is közös, az, hogy mindegyikük valamilyen traumát cipel magával. A regény végén mind rálépnek az útra, ami ezeknek a feldolgozása felé vezet. A múltbéli szál szereplőinek viszont sokkal nehezebb a dolguk. Felmerül a kérdés: vajon feldolgozható-e minden trauma?
Ki gondol olyasmit, hogy maradéktalanul feldolgozható bármelyik trauma? Amúgy a szó nemcsak erős lelki, hanem erős testi hatást is jelent, olyat, ami komolyan megzavarja az élőlény normális működését. De maradjunk a lelkieknél. Az már eredmény, ha az ember észreveszi, hogy amitől szenved, az nem valami megfoghatatlan erő műve, hanem az esetek többségében másik ember (néha több vagy sok) okozza. Igyekeznünk kell földeríteni, ki tette, miért, s nem tudtuk volna-e megelőzni, kivédeni, elhárítani.
Ritkán segít, hogyha a tettesre haragszunk. Magunkra (is) kéne, amiért hagytuk, hogy így legyen.
Szerintem az 1944-es szereplőknek se volt könnyebb. Persze akinek valamennyire tiszta a lelkiismerete, az hamarabb juthat el a föloldozáshoz.
Viszonylag későn, a tinédzseréveid vége felé tudtad meg, hogy felmenőid a saját bőrükön tapasztalták meg a holokauszt borzalmait. Hogy élted ezt meg akkor?
Nehezen. Fájdalmakkal. A holokausztról sokáig nem beszélt nekem senki. Kamaszfejjel alig akartam elhinni, hogy ilyesmit tehettek emberek más emberekkel. Igazság szerint ezt még most is nehéz elképzelnem, pedig a regény megírásához sok olyasmit olvastam, amiktől az embert vad rémálmok gyötrik, néha akkor is, amikor ébren van.
Édesapád is a kor áldozatává vált. Az, hogy a sorsára csak nehezen derült fény, nem egyedülálló eset, a világháború szörnyűségeit megéltek közül sokan a történetük továbbadása helyett az elhallgatást választották. Ma már azt is tudjuk, hogy milyen sok nőt erőszakoltak meg, anyáinktól, nagyanyáinktól mégsem hallottunk erről.
A szocializmus nevű időszak néha prűdebb volt, mint a katolicizmus. Sok témát nyilvánítottak tabuvá. Elsősorban persze politikai tabuk voltak, például az egypártrendszer, meg hogy az ideiglenesen nálunk állomásozó szovjet katonáknak öröklakásokat építettek. De ugyanígy nem eshetett szó arról, hogy az elvtársaknak is van nemi szervük, sőt nemi életük is.
Az, hogy vannak zsidók, cigányok, kunok, ugyancsak tilalmas téma volt, mert csak szocialista emberek lehettek, meg proletár internacionalizmus. Nemzedékemnek ilyen alapon nem beszéltek a zsidó felmenőkről, a haláltáborokról, a munkaszolgálatról, semmiről. Mert ezek nemcsak titkok, hanem kifejezetten kényelmetlen titkok voltak a Rákosi- és a Kádár-rendszer elvei szerint.
A regényben feltűnik az a gondolat is, amit a legutóbbi beszélgetésünkön vetettél fel: „A külvilág nem tud olyan rossz lenni, hogy az élet ne lehessen valamennyire szép. A hitleri fasizmus idején is szövődtek szerelmek, és a demokráciában, például a rendszerváltás után is hűltek ki házasságok.” Carl Lutz, a svájci diplomata és Magdus szerelme, illetve Linda házassága erre jó példa.
Ez bizony így van. A világirodalom számos műve ábrázol hatalmas szerelmeket háborúk vagy diktatúrák idején. Bármennyire azt hiszik a politikusok, hogy a lelki jóllét legfontosabb meghatározója a politikai rendszer, ez nem így van. Erős hatás, de szerintem gyöngébb, mint a barátság vagy a szerelem érzése.
A világháború idején játszódó szálon megjelenik az embertelenség és az emberség kettőssége is: az egyik jelenetben Carl Lutz egy nő után veti magát, akit a Dunába lőttek. Ez a valóságban is megtörtént?
Igen. Olvasható a Svájci védelem alatt című, elsősorban Lutz tevékenységéről szóló interjúkötetben.
A regényben nagyon fontosak a szimbólumok, ott van például mindjárt a Duna. Miért választottad a könyv központi motívumának?
Számomra a folyók a legkedvesebb vizek, nem a tengerek vagy a tavak. Nem véletlen, hogy a régi rómaiak is igyekeztek széles folyamok mentén lakni. Különösen kedves nekem a mi Dunánk. Fiatal koromban is eveztem rajta néha. Már nem a Szent István parkban lakom, hanem Óbudán, a Duna túlpartján. Szerintem nagy kár, hogy a Duna alig férhető hozzá a fővárosban. Én lefedetném a két rakpartot, rá füves sétányt létesíttetnék, és sok kávéházat, éttermet. Mellesleg a két dunai uszodát is újra megépíttetném, kinyittatnám. Sok örömünk telne benne.
Nagyon tetszett, hogy a szimbolikusság a könyv külalakján is visszaköszön. A fekete könyvjelző olyan a folyókék fedél alatt, mint egy gyászszalag. Ez a te ötleted volt?
Nem, de nekem is nagyon tetszett.
Van egy másik izgalmas, visszatérő motívum is a regényben, mégpedig az ábécé.
Azt hiszem, azon nincs mit magyarázni, hogy írók számára milyen fontos az ábécé, és persze a szótár. Lakatlan szigetre én a magyar nyelv egy vastag kötetbe zsúfolt értelmező szótárát vinném, azt napi rendszerességgel tudom olvasni, hosszabb ideig. Az idegen nyelvű szótárakat is szívesen nézegetem, főleg azokat, amelyek a szavak definícióját adják meg, mint a Webster vagy a Robert.
A regényben szereplő Pozsonyi 38.-nak, Tóth Juli lakásának és a Dunapark Kávéháznak a leírásai nem véletlenül olyan szemléletesek, közel állnak hozzád.
1979-től körülbelül ’97-ig éltem itt. De még van egy garzonom a 38.-ban, tetőterasszal. Valaha ez volt a dolgozószobám.
Több interjúban is említetted, hogy napi rendszerességgel jutnak eszedbe regénytémák. Van most olyan téma a fejedben, ami számíthat egy újabb regényre?
Van témám bőven. De csak olyat tudok megírni, amelyikbe a szó szoros értelmébe beleszerelmesedem. További feltétel, hogy azt érezzem: ha sikerül elfogadhatóan regénnyé kovácsolnom, akkor rajtam kívül sokaknak az jó lesz. Hogy mi, mennyire, hogyan, azt nem tudom, nekem erre a biztató érzésre nagyobb szükségem van, mint ihletre.
