Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ingerektől terhelt világunkban egyre népszerűbb a minimalizmus és a KonMari-módszer. A követők esküsznek rá, hogy az életük sokkal nyugodtabbá vált, amióta megszabadultak a felesleges tárgyaiktól. Vajon mi a helyzet azokkal, akiknél nem hiányos puzzle-k és sosem használt nyelvkönyvek halmozódtak fel, hanem felbecsülhetetlen értékű festmények, szobrok és letűnt korok tárgyi emlékei? Mi a helyzet a múzeumokkal?
Az Artnet április 1-jén azzal a hírrel lepte meg az olvasóit, hogy a Metropolitan Múzeum felbérelte Marie Kondót, hogy segítsen azoknak a műtárgyaknak a szortírozásában, amik látogatóikat nem juttatják ahhoz a bizonyos spark joy, vagyis a tiszta öröm érzéshez. A cikket természetesen tréfának szánták, de a probléma valós: mit tegyenek a múzeumok, ha a gyűjteményükre ráfér a szortírozás?
Egy pillantás a pincébe
Vajon végezheti-e egyszer a Mona Lisa a Louvre pincéjében? Kerülhet-e lepel Michelangelo Dávid-szobrára? Valószínűleg nem. A múzeumoknak viszont nem áll rendelkezésükre végtelen számú és nagyságú terem, hogy az évszázadok vagy évezredek folyamán keletkezett minden műalkotásnak teret biztosítsanak, ezért egyszer eljön az életükben a kérdés: mit tartsanak meg és mit emeljenek ki a kiállításokból?
Robin Pogrebin a New York Timesnak írt cikkében arról számol be, hogy az Egyesült Államok múzeumainak pincéjében olyan tárgyak is megtalálhatók, amik eszmei értékük ellenére sem kerültek soha a nagyközönség elé, de biztosítani kell számukra a tárolásukhoz szükséges helyet és körülményeket, ami bizony költségekkel jár.
A szortírozás buktatói
Múzeumi körökben a szortírozás kényes kérdés. Az extra költségeken felül a személyzet kevéssé megbízható tagjaival is számolni kell. Charles Philips az ezzel foglalkozó tanulmányában olyan eseteket oszt meg, amik végül botrányba torkolltak. Megemlíti például a Smithsonian Intézetet drágakő- és ásványgyűjteményének a kurátorát, akit azzal vádoltak meg, hogy egyes drágaköveket azért távolított el a kiállításból, hogy eladja őket.
A levéltárosként dolgozó Mark A. Greene szerint számtalan kihívással kell szembenézni egy gyűjtemény újraértékelése során, legyen szó a jogi kötelezettségekről vagy a pénzügyi potenciálról, ezért a múzeumok gyakran hajlamosak megfeledkezni a lehetőségeikről.
A szükséges rossz?
Azt már tudjuk, hogy a helyszűke rákényszeríthet e folyamat elvégzésére egy múzeumot, de Greene szerint ennél sokkal nagyobb szerepe van a szortírozásnak: mégpedig a múzeum missziójának pontosítása és finomítása. Hiszen ha a múzeum küldetése és közönsége megváltozik, vajon nincs-e szükség a kiállítások megújulására is?
Egy gyűjtemény átértékelése nem egyszerű feladat, de az egészséges működéshez elengedhetetlen. Greene 2010-ben teóriáját átültette a gyakorlatba, és kollégáival együtt hozzálátott az American Heritage Center megújításának. Elmondása szerint olyan törékeny vagy penészes tárgyakkal találkozott, amiket sosem lett volna szabad felhalmozni. Példájához aztán az Indianapolis Múzeum is csatlakozott, ahol felállítottak egy rangsorolási rendszert, amelynek segítségével 2011 óta több mint 4500 tárgyat távolítottak el az állandó kiállításokból, hogy csak a releváns tárgyak maradjanak meg.
