Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mennyire jó az arcmemóriád? Ha egyszer láttál valakit, többé nem felejted el? Vagy épp ellenkezőleg: vonásaik alaktalan masszává mosódnak össze? Ez utóbbi meglepően sokakra jellemző, minden ötvenedik ember arcvakságban szenved.
Az arcvakság alaposan megkeseríti a beteg életét. Mivel nem képes az emberi arcokat a maguk összetettségében és egyediségében, részletesen érzékelni, ezért nem is ismeri meg azokat, akikkel korábban találkozott, beszélgetett. Ez pedig azzal jár, hogy bunkónak, fennhéjázónak nyilvánítják – mint például a szintén arcvak Brad Pittet –, aki nem hajlandó felismerni senkit. Pedig dehogynem hajlandó, csak egyszerűen nem képes rá.
Így tanulunk arcot felismerni
Az emberi arc érzékelése komoly tanulási folyamat eredménye, ami csecsemőkorban kezdődik. Igen ám, de a kisbabák látása még életlen, fókuszálatlan. A homályos, életlen, színtelen részletekből igyekeznek összerakni az anyjuk vagy az apjuk arcát, és ha egészségesek, ez 2-4 hónapos korukra sikerül is nekik: elkülönítik a szemet, az orrot, a szájat, és összerakják belőle magát az arcot is. Ahogy a látásuk fejlődik, élesedik, a föléjük hajló szülőt, gondozót felismerik, és ennek jelét is adják, sőt szavak nélkül, arckifejezésekkel kommunikálnak. Az arc részletekből történő felismerésének folyamata annyira belénk vésődik, hogy gyakran ott is megformálja különböző tárgyakból az agyunk, ahol nem is létezik – ezt a jelenséget hívják pareidoliának.
Sérült katonáknál írták le először
Az arcvakságot – tudományos nevén prozopagnóziát – Joachim Bodamer neurológus nevéhez köthetjük, 1947-ben ő írt először a betegségről, amikor sérült katonákat vizsgált. Az egyik katona túlélte ugyan, hogy fejbe lőtték, de utána képtelen volt felismerni az arcokat, még a közvetlen családtagjaiét vagy bajtársaiét sem érzékelte. Különböző egyéb részletekből jött csak rá, hogy ki kicsoda: egy vastag keretű szemüvegből, jellegzetes frizurából. Így bajuszáról például képes volt azonosítani Hitlert.
További ismereteinket Oliver Sacks neurológusnak köszönhetjük. Az orvos maga is a betegség áldozataként élt, összekeverte a cipőjét a lábfejével, nem ismerte fel a feleségét sem. Nem csoda, hogy minden erejével a betegség feltérképezésére koncentrált, tapasztalatait pedig könyvekben is megírta: leghíresebb munkája A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét.
Sacks kutatásaiból kiderült, hogy az arcvakok minden mást, a tárgyakat, a részleteket ugyanúgy érzékelik, a hangokat ugyanúgy hallják, ahogy egészséges társaik, azaz nem a látással vannak problémáik, az arcok mégis felismerhetetlenek maradnak számukra. Persze minden betegnél másképp: egyesek halványan látnak körvonalakat, részleteket, de egész jól elboldogulnak a kiegészítők felismerése alapján, mások elmosódott masszát látnak a másik arca helyén, és saját tükörképüket sem érzékelik. Az arcvakság mértéke függ attól is, minek következtében jött létre: szerzett sérülés (stroke, fejsérülés, kora csecsemőkori oxigénhiányos állapot) okozza, vagy az illető így született, és a genetikai forrás miatt akár a gyerekeinek is továbbadhatja a kórt.
Ahogy a kutatások előrehaladtak, az is kiderült, hogy sokkal több arcvak él, mint korábban gondolták: az emberiség 2-2,5 százaléka szenved tőle valamilyen mértékben, ami azt jelenti, hogy csak Magyarországon negyedmillió embert érint.
Nem bunkók, csak arcvakok
A prozopagnóziában szenvedőknek nagyon nehéz felismerni a másik embert, és még nehezebb a mimikájuk alapján leolvasni az érzelmeiket. Leginkább a hangok, mozdulatok, kiegészítők (haj, szemüveg, fogak, ékszerek, ruházat) alapján tájékozódnak, ám pont emiatt kiszolgáltatottá is válnak. Gondoljunk bele, mi történik, ha egy ismerősük megváltoztatja a külsejét: az arcvakok máris bajba kerülnek. Azok, akik saját tükörképük láttán sem jönnek rá, hogy magukat látják, szintén furcsa helyzetekbe keverednek.
A leggyakoribb probléma mégis az, hogy a társas kapcsolataik sérülnek, az ismerősök megsértődnek, amikor szó nélkül elmennek mellettük az utcán, a gyerekek nem értik, hogy prozopagnóziás társuk miért bizonytalan. Nagyon nehéz így üzletemberként, ápolónőként, tanárként, diákként létezni, de a társkeresés is új dimenziókba kerül, ha az arc csak egy elmosódott folt. Nem véletlen, hogy az prozopagnóziában szenvedők egy része inkább emberkerülővé válik, és igyekszik elkerülni a társas kommunikációt.
Rossz arcmemória vagy arcvakság?
Akinek problémái vannak az arcok felismerésével, az a legtöbb esetben szégyenében hallgat, és a rendelkezésére álló adatok alapján próbálja azonosítani az embereket. Az öröklött arcvakság esetén sokan nem is tudják, hogy problémájuk van, hiszen számukra ez a természetes állapot. Emiatt a betegség diagnosztizálása gyakran elmarad, vagy összekeverik a rossz arcmemóriával. Pedig az arcvakság nem jelenti azt, hogy a beteg ne élhetne teljes életet, prozopagnóziával él Jane Goodall etológus, Brad Pitt színész vagy Tom Stoppard író is.
A betegség diagnosztizálásához természetesen orvosra van szükség. Szerencsére hazánkban is foglalkoznak a témával a BME Kognitív Tudományi Tanszékén. Emellett különböző tesztek is rendelkezésünkre állnak, amelyek segítségével valószínűsíthetjük a prozopagnóziát.
