Nem mondhatnánk, hogy a jelenlegi szülési körülmények minden esetben ideálisak, de ahhoz képest, amit a középkori arisztokratáknak kellett elszenvedniük, egész szerencsésnek mondhatjuk magunkat.
Idén tavasszal az egész világ árgus szemekkel figyelte Meghan Markle hercegné terhességét és szülését. Míg Vilmos herceg feleségének, Katalinnak még kötelező volt megjelennie pár órával a szülés után a babával a karján a fotósok előtt, addig Meghan ezt megúszta, ahogy azt is, hogy egy csapatnyi vadidegen főúr premier plánból szemlélje a vajúdását. A középkorban ugyanis ez volt a helyzet: a szobában néma csendben vajúdó királynő vagy nemesasszony szülésélményét kénytelen volt akár száz másik emberrel is megosztani – csak a férje nem lehetett mellette.
Apa ki, tömeg be
Az 1500-as években még nem úgy zajlott a szülés, hogy a párunk kezét fogva a magzatvíz elfolyása után beautóztunk a kórházba. A vajúdás helyszínére – a palota egyik kellően tágas szobájába – az anyuka egy egész ceremónia keretében vonult be, leskelődő tömegek előtt. A kezdődő görcsök, az elfolyó magzatvíz és az ilyenkor normális szorongás ellenére méltóságteljesen kellett átlibbennie a küszöbön.
Mielőtt az erre a célra tervezett, levegőtlen helyiségbe telepedett volna, kötelező volt egy kis erősítő bort innia. A sivár környezetben, ahol képek sem lóghattak a falon, nehogy a királyné olyan képzelgésekbe merüljön, ami deformált babát eredményezne, elkezdődött a vajúdás. Ezután az anyuka addig maradt ott, amíg meg nem szült. Ha pechére elhúzódott a folyamat, akkor napokig rostokolt a kamrában, mert elhagynia nem volt szabad.
Közönség előtt
Amint a szülésre került sor, a férfiakat – köztük a királyt is – eltávolították a helyszínről. A középkorban ugyanis – bár az orvosok csak férfiak lehettek – a szülés a nők dolga volt. Az első brit arisztokrata, aki nem a palotában, hanem kórházban adott életet gyermekének, Lady Diana volt. Bizony, Károly herceg éppúgy otthon született, ahogy elődei.
Annak idején az égvilágon mindent szigorú szabályokhoz kötöttek már a terhesség ideje alatt is. Mária Terézia idejében például az volt a szokás, hogy a harmadik hónapban (nem előbb) bejelentett terhesség után a kismama a nyilvánosság előtt csakis hordszéken közlekedhetett, akárhová is ment, lábra nem állhatott. A templomokban egyik misét mondták a másik után a leendő utód egészségéért (aki persze fiú lesz) és a szerencsés szülésért, a leendő anyának pedig végig istenfélő magatartást kellett tanúsítania.
Amikor közeledett a szülés időpontja, az anyán eret vágtak – mintha pont vérveszteségre lett volna szüksége –, majd fogadta a jókívánságokat hozó nemeseket. Akik aztán épphogy csak a pattogatott kukoricát nem tömték a szájukba, ahogy a nagyméretű szülőszobában az eseményeket követték. Mária Terézia német-római császárné és magyar királynő mellett ott volt az édesanyja, legalább egy bába, a főudvarmesternő, egy csomó dada, és ezt egészítette ki a bámészkodók serege. Az ablakok alatt pedig zenészek és táncosok hangoskodtak a szülést ünnepelve. Nem csoda, ha szegény azt nyöszörögte, hogy inkább meghal, de szülni nem akar.
Marie Antoinette vajúdásainál akkora tömeg nyomakodott be a szobába, hogy majdnem összenyomták szerencsétlen asszonyt, friss levegő és intimitás nélkül kellett szenvednie, néma csendben, miközben még a szekrény tetején is nézők ücsörögtek. A több vetélést is elszenvedő, terhessége idején csalással gyanúsított Modenai Mária királyné 1688-ban több mint hetven ember előtt szenvedett.
Az illetlen, és mai szemmel nézve kegyetlen közönségre azért volt szükség, hogy tanúkat mutathassanak fel a gyerek származásával kapcsolatban. A szülés bebizonyította egyrészt, hogy a királyné valóban terhes volt, nem csupán megjátszotta, másrészt azt is, hogy az utód ereiben tényleg királyi vér csörgedezik, és nem egy másik asszony idegen gyereke furakszik be a családba kakukkfiókaként.
Ezenkívül azt is nyilvánosan ellenőrizni lehetett és kellett, hogy a trónörökös milyen nemű. Ha fiú volt, az ünneplés a tetőfokára hágott, ha lány, akkor... hát kevésbé. Akárhogy is, a kicsit hamar elvették az anyától, jött a szoptatós dajka. És ha kisfiúról volt szó, anyja alig láthatta, hiszen az apróságot szinte azonnal elkezdték felkészíteni az uralkodásra.
Viktória királynőnek köszönhetjük az érzéstelenítést
Bár a bábák különféle főzeteket és borogatásokat ismertek, amik segítették a szülést, az igazi érzéstelenítésről a királynék is csak ábrándozhattak. Egészen addig, amíg a terhességet, szülést, szoptatást végtelenül gyűlölő Viktória királynőnek elege nem lett a kínszenvedésekből. Összesen kilenc – szerinte végtelenül csúnya – gyereknek adott életet, de a nyolcadiknál nem bírta tovább: odarendelte az orvost, és az azokban az időkben felfedezett kloroformmal üttette ki magát. Az ötlet annyira bejött, hogy így szülte meg az utolsó gyerekét is, ráadásul ötletet adott az éppígy szenvedő nemesi hölgyeknek a szülés közbeni fájdalomcsillapításhoz.
A vallás miatt nem lehetett használni
Ma már el sem tudjuk képzelni, micsoda áttörést ért el ezzel Viktória királynő. Egészen addig a szülés közbeni érzéstelenítés gyakorlata nem létezett, nem létezhetett. A középkor katolikus országaiban ugyanis elterjedt volt a nézet, miszerint az anya, aki csillapítani akarja a vajúdás gyötrelmeit, Isten akarata ellen vét. A Biblia szerint a bűnbeesés következtében vált fájdalmassá a szülés, és aki a gyötrelmet elutasítja, az magát az istenhitet, a vallásos történelmet, az égi törvényt teszi semmissé. Aki megpróbálkozott valamilyen csodaszerrel, az akár büntetésre is számíthatott, sőt egy ikreket szülő anyát ki is végeztek, mert fájdalomcsillapítás után mert könyörögni. Egyedüli üdvözítő módszerként az imádkozást, a szenteltvíz elhintését fogadták el egészen addig, amíg a közismerten befolyásos és tiszta életű Viktória azt nem mondta, hogy elég.
A királyné, aki megpróbálta kint tartani a tömeget
Mária Terézia, okulva saját szörnyű szülésélményéből, az osztrák területeken eltörölte a nyilvános szülés intézményét. Lánya, Marie Antoinette így már háborítatlanul szülhetett volna 1778-ban, csak az volt a baj, hogy ő első gyermekével Versailles-ben vajúdott, ahol Mária Terézia utasítására fittyet hányva (hiszen az ő országukra nem vonatkozott a tiltás) az emberek csak azért is betörtek a szülőszobába.
Eleinte úgy tűnt, kint lehet őket tartani azzal, hogy Marie Antoinette utasítására a külső kapukat bezárták, ám amikor a bábának csengettek, azzal beözönlött az izgatott tömeg is, ellepve a szoba minden négyzetcentiméterét. 12 órát vártak, míg végül megállapíthatták, hogy az utód sajnos lány. Ezután csalódottan távoztak a helyszínről, kicsit sem törődve a levegőtlen szobában elájult kismamával.
A nyilvánosság előtt történő szülés gyakorlata 1936-ig maradt fenn, bár az utolsó évtizedekben a babacserére gyanakvó híveket már csak az ajtó előtt posztoló titkárnő nyugtatta meg.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a mai királynék és hercegnék nagyon hálásak lehetnek a modern kornak, hogy orvos jelenlétében, modern körülmények között, az apukával az oldalukon szülhetnek, és a legnagyobb kellemetlenséget maximum az erőszakos fotósok – a hírre éhes, hisztérikus középkori tömeg mai képviselői – jelentik.
