A Netflix nemrég dobta ki a Fekete tükör következő felvonását, a Black Mirror: Bandersnatch-et, ami nemcsak a filmnézés jövőjét határozhatja meg, de a mára félig-meddig vakvágányra futott szociális berendezkedésünket is erősítheti.
Nem olyan rég azon rágtuk át magunkat, hogy miben is változtatta meg az internet a televíziózás jövőjét. A különböző streamszolgáltatók, videómegosztók és a személyi számítógép megjelenése lehetővé tette az egyedüli médiafogyasztást, ami többé-kevésbé bomlasztotta a közös szórakozás összefogó erejét, átfogalmazta a „tévéélmény” képletét. A Fekete tükör új epizódja pedig még erre is rátesz egy lapáttal, méghozzá a nem várt módon. És persze van itt még több is.
Keserű ítélet a saját fejünk felett
Aki nem ismerné: a Fekete tükör (az első két évada a magyar tévéken is látható volt) − ahogy a címe is mutatja −, egy rendkívül intenzív és újszerű narratívában, kíméletlen kritikával tart görbe tükröt társadalmunk elé. Mindegyik epizódban nagy teret kap a technológia, illetve az általa uralt és eltorzított ember, kapcsolatai és a társadalom. A többnyire a jövőben játszódó történetek, bár elrugaszkodottnak hathatnak, mégis vészesen közeliek jelenkori valóságunkhoz.
Annyit leszögezhetünk, hogy az elmúlt években nem sok jobb dolog történt a televíziózás történetében, mint a Fekete tükör. Tényleg gondolatébresztő, néha ijesztően igazmondó és tabudöngető. Mi sem volt természetesebb, hogy egy jövőt meghatározható formátumnak e sorozat keretein belül adjanak porondot. A Black Mirror: Bandersnatch ugyanis egy interaktív film (amely a sorozathoz kapcsolódik), amelyben te választod meg a sztori folyását. Amennyire izgalmasan hangzik, annyira csapnivaló a történet és tulajdonképpen maga a formátum is, de most nem tisztünk az, hogy kritikát mondjunk a filmről, sokkal inkább, hogy megnézzük, milyen lehetőségek rejtőznek abban, ha elindul az interaktív filmgyártás lelkes hulláma.
Válaszd ki a saját elcseszett életedet
A Bandersnatch-ben egy fiatal programozó egy saját maga által fejlesztett játékot alkot egy híres játékgyártó cégnek, melyben a felhasználó saját maga választhatja meg a történet menetét, ezernyi lehetőséget kreálva ezzel. Ennek mintájára miközben a filmet nézzük, bizonyos fordulatoknál vagy épp csak apró mozzanatoknál nekünk is lehetőségünk van változtatni a film folyásán (legalábbis így tűnik). Az elején még csak egészen lényegtelen részletekről dönthetünk: melyik márkájú müzlit reggelizze be főhősünk, vagy melyik zenét hallgassa a buszon. Miután ezekkel begyakoroltuk a szokatlan filmnézési formát, már komolyabb választási lehetőségek elé is állít, de ezeket természetesen nem lőjük le. Az újítás pedig egy új élmény, ennek ellenére még nagyon kiforratlan, így mind az interaktív mód, mind a történet inkább zavarba ejtő, mintsem érdekfeszítően izgalmas. Sajnos túl suta és kezdetleges ahhoz, hogy úgy igazán a jövőben érezzük magunkat, de mégis ad egy enyhe ízelítőt arról, hogy milyen lehetőségei vannak a filmnézés jövőjének.
A Bandersnatch azért is kezdetleges, mert tulajdonképpen hiába hisszük azt, hogy bármit is befolyásolunk, nem így történik, ugyanis bizonyos választásainkkor a sztori pár perc alatt véget ér, ami után felkínálja a lehetőséget egy korábbi interakcióhoz való visszaugrásra, hogy aztán ott a helyes utat válasszuk. Tehát tulajdonképpen ott még nem tartunk, hogy a tévét uralni tudjuk, de a Bandersnatch-nek ez is a mondanivalója:
az életünkről hiába hisszük, hogy mi irányítjuk, tulajdonképpen abban a bizonyos vezetői székben más ül
– a kormány, a közösségi média, a technológia, a manipuláló reklámok és különféle impulzusok, folytathatnánk. Ennek ellenére bármennyire is kiérződik, sajnos a film túlságosan is az interaktivitásra összpontosít, így a gyenge történet miatt a mondanivaló hatása elmarad. Ugyanakkor éppen elég agyalást biztosít arra, hogy végigzongorázzunk azon, hogy mit is adhat az interaktív film nekünk.
Happy end vagy nem?
Ha most a Fekete tükörhöz méltóak akarunk lenni, akkor belecsapunk a lecsóba és merészek leszünk: mi lenne, ha olyan részletesen kidolgozott interaktivitásban lenne részünk egy film megtekintésekor, hogy annak fináléja akár féltucatnyi végkifejletet tartalmazna, amik merően eltérnek egymástól? Vegyünk is egy példát: megvan az az ikonikus jelenet, amikor Darth Vader elmondja az ifjú jedi Luke Skywalkernek, hogy ő az apja A Birodalom visszavágban? Képzeljük el, mi lett volna, ha akkor a néző kezébe adták volna a választást:
Átálljon Luke a sötét oldalra?
Az igenre kattintva pedig a sztori különösen borongós véget ért volna.
Az, hogy ennek mi lett volna a következménye, talán még ijesztőbb és izgalmasabb. Persze reálisan végiggondolva egy Star Wars-filmnél nem lehet ilyen formában alkotni, hiszen ez esetben például egy teljesen más hatodik részt kellett volna készíteni, amiben mondjuk, Leia hercegnő siet Luke után, hogy megmentse a Sötét Oldal karmai közül.
Jó ez nekünk?
A kérdés még mindig az, hogy ha valóban ilyen merész interaktív filmek készülnek, amikben több tucatnyi sztorivonal rajzolódik ki, ami által több tízezer sztorilehetőség is adott, tucatnyi végkifejlettel, akkor hogyan változtatja meg a filmnézési szokásainkat és akár magát a teljes mozikultúrát. Hogyan szorul háttérbe a közös filmélmény vagy az egyező szempontok alapján leadott értékelés, véleménynyilvánítás. Hogyan dől romba a merchandising, a filmek utáni termékek egységes kínálata, sőt tulajdonképpen a mémgyár is megbénulhat, nem lehet többé egy ikonikus filmjelenet ugyanúgy főszereplője egy humoros képnek.
Persze pozitív hatása is lehet ennek: az interaktív film még több diskurzust tud szülni, hiszen az emberek készek lesznek megbeszélni, megvitatni saját verziójukat. Ha pedig a forgatókönyvírók ügyesek, és ugyanazt a mondanivalót megírják több történeti modellre, akkor az emberek különböző narratívával ugyanarról a témáról beszélnek. Valaki tragikus végkifejlettel, valaki tökéletes happy enddel, ami csakis attól függ, hogy a néző személyiségéhez és értékrendjéhez milyen választások illenek. Az interaktivitás éppen ezért alkalmas lehet pszichológiai tesztekre is, és a közös filmnézés is egészen mást jelenthet. Képzeljük el azt a helyzetet, amikor egy pár vagy baráti társaság interaktív filmet néz, ha pedig nincs összhang, nincs meg könnyen a helyes választás sem, az pedig ugyancsak érdekes eredményt szülhet, hogy két jó barát, esetleg egy harmonikus vagy eklektikus kapcsolatban élő pár külön-külön megtekintve milyen végkifejlethez jut el, illetve milyen sztoriszálon keresztül.
De minek? Úgyis csak bambulni szeretünk
A téma túlontúl érdekes, hogy ne ragadja meg a fantáziánkat, ugyanakkor pedig igencsak elrugaszkodik a valóság talajától. Persze a filmművészet oly sok meglepő újítással előrukkolt már, az interaktív film viszont habár egyfajta szórakozásként létezhet, sosem tud majd domináns műfajjá válni. Egyrészt képtelenség ezt a hagyományos értelemben vett filmnek venni, másrészt üzletpolitikailag sem megtérülő. A nem túl szerteágazó sztorilabirintusból álló Black Mirror: Bandersnatch-nek ötórányi anyaga került végül bele a végleges filmbe, így képzelhetjük, hányszorosa lehet ez egy rengeteg burjánzó lehetőséggel felöltött interaktív film esetében. Olyan nagy vállalkozás, amit nem tudna egy stúdió tartani.
A nézők felől is ott viríthat egy gátló tényező. Ezt egyébként maga a Bandersnatch mondja ki, habár nem egyenesen a szemünkbe: az ember bármennyire is azt gondolja, hogy irányít és befolyásol, tulajdonképpen csak egy csavar a gépezetben, amit sokkal nagyobb csavarhúzók forgatnak ide-oda. S mihelyst saját kezünkbe akarjuk venni a szórakozásunkat azon túl, hogy kiválasztjuk a nekünk tetszőt, ráeszmélünk, hogy nekünk ez kényelmetlen: az átlagember leginkább bambulni szeret, nem pedig választási lehetőségeken agyalni. Mindenesetre a Black Mirror története habár messze pocsékabb, mint zseniális elődei, és az interaktív forma is zavaróan kiforratlan, újra megmutatta, hogy mire lenne képes a mozgókép.
A derült égből villámcsapásként belénk hasító felismerés pedig az, hogy még ha az interaktív film elterjedése esetén azt is hinnénk, hogy „urai” vagyunk a filmeknek, tulajdonképpen még mindig az interaktív film befolyásolná a társadalmunkat, benne mindenkit, aki választás elé kerül. Az nem szabad akarat, ha választási lehetőségeket tesznek elénk. Ijesztő, nemde?
Borítókép: Charlie Simms / Dívány
