OFFLINE

Belőlem aztán nem csinálnak tenyészállatot! Vagy mégis?

A szolgálólány meséje sajnos inkább figyelmeztetés, mint távoli fikció

2017. május 11., csütörtök 17:02

A szolgálólány meséje című, Margaret Atwood regénye alapján készült sorozatot nem azért nézem, mert élvezem, hanem hogy emlékeztessem magam rá: ma mindennél nagyobb önáltatás azt hinni, hogy "á, ez velünk nem történhet meg". Pedig dehogynem.

Ezt már a történelem is számos alkalommal bizonyította, de idevágó példákért nem is kell feltétlen a múltban keresgélnünk: elég, ha csak kinyitjuk a szemünket és jól megnézzük, mi történik körülöttünk, akár Európa egyes országaiban is. Például Lengyelországban, ahol a nők már nem dönthetnek szabad akaratukból a terhességükről, vagy csak egész kicsit távolabb, a határesetnek számító Törökországban, ahol jelenleg épp egy durván autoriter állam bebetonozása történik. És semmiképp se feledkezzünk meg a hazai helyzetről sem, hiszen egy ideje mi is besoroltunk azok az államok közé, melyeknek vezetői a vallási értékek és a tradíciók hangoztatásában, az erőt demonstráló politikában látják hatalmuk megtartásának zálogát. Így aztán itthon is történnek jócskán olyan demokráciaellenes kormányzati lépések, melyekről korábban bőven azt gondoltuk, hogy “na, ezt már tényleg nem tehetik meg!”. És aztán mégis megteszik.

Ez pedig minden egyéb mellett azért is különösen aggasztó, mert egy ilyen autoriter államban -  ami felé épp mi is tartunk - nőnek lenni egyenlő a másodrendűséggel. Persze dédelgethetjük az elképzelést, miszerint velünk nem történhet meg az, ami a lengyelek nőkkel, akiknek az alapvető emberi jogait vallási értékekre hivatkozva folyamatosan visszavagdossák. De vajon mennyire reális ebbe kapaszkodni egy olyan országban, ahol a kormány jelenleg épp a civil szervezeteknek megy neki, köztük az olyan nőjogi egyesületeknek, mint a NANE vagy a Patent; ahol az ország vezető politikusa minden következmény nélkül nőügyezhet, sőt ezen felbátorodva a beosztottjai már fizikailag is vegzálják a sajtó nő munkatársait - hogy a lúgos orvost, és számos korábbi példát már ne is említsünk részletesen. De számunkra az sem túl megnyugtató, hogy májusban nálunk rendezik meg a Családok Világkongresszusát, ezen pedig olyan vendégek fognak szerepelni, mint Dmitrij Szmirnov, aki az orosz orthodox egyház Család Patriarchális Bizottságát vezeti, a magyar államot pedig olyan politikusok képviselik, akik közül egyesek úgy vélik, hogy a LMBTQ rövidítés "agyament őrültség". A rendezvény egyik szervezője pedig az az amerikai World Congress of Families (WCF) nevű szervezet, amelynek tagjai a „természetes család" mintája mellett érvelnek, de sokat kampányolnak az abortusz, és az LMBT-jogok ellen is.

Mindezek fényében talán nem tűnik túlzásnak, amikor azt állítjuk, hogy Atwood 1984-ben megírt disztópiája, amelyet most épp tévésorozatként láthatunk viszont, nem is lehetne aktuálisabb.

Már csak azért is, mert az írónő antiutópiájába a szokásos liberális félelmeken túl a feminista szempontrendszert is beemeli. Vagyis egy olyan amerikai vallási-fundamentalista diktatúrát vizionál, ahol a nőket megfosztják alapvető emberi jogaiktól is: nem dolgozhatnak, nem rendelkezhetnek saját vagyonnal, sem külön bankszámlával, semmiféle önálló döntést nem hozhatnak saját magukkal kapcsolatban, és minél alacsonyabb kaszthoz tartoznak, annál kevesebbet ér az életük.

Egyedüli princípiumuk a gyerekszülés, ami viszont csak kevesüknek adatik meg, ugyanis egy atomreaktorok okozta sugárfertőzöttség miatt legtöbbjük meddővé vált. A kisebbséget jelentő termékeny nőket ezért elszakítják eredeti családjuktól (ha volt nekik), és átnevelőtáborba küldik őket, ahol radikális vallási nézeteket és engedelmességet sulykolnak beléjük, hogy aztán úgynevezett szolgálólányokként szolgálják a hazát: azaz szüljenek utódokat a magasabb kasztban élő, gyermektelen pároknak. 

25-handmaids-tale-ep2.w710.h473
Fotó: IMDb

Az új államban egy ószövetségi társadalmi berendezkedés jön el, amelyben a nők lesznek a legkiszolgáltatottabb helyzetben, a civil szabadságjogokból visszamaradt csökevényeket pedig kizárólag az arisztokrata férfiak gyakorolhatják – persze ők is csak addig, amíg a legfelsőbb hatalom szabályrendszere szerint cselekszenek és gondolkodnak. A minimálisan is ellenszegülőkre pedig a rendszer – mint ugye, minden diktatúrában – ellenségként tekint, “bűneikért” minimum fizikai megtorlás jár, de a gyakorlat inkább az, hogy kirakatperekben börtönre, munkatáborra, vagy nyilvános kivégzésre ítélik őket. Mindezt teszik az Ő nevében, egy vallás alaptanításainak radikális értelmezéseként. A film egyébként nagyon pontosan ábrázolja, hogyan is működik a vallási radikalizáció, amiről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csak a muszlim országokban fordulhat elő.

Ebben, a számára  teljesen idegen világban találja magát szinte egyik napról a másikra a történet főszereplője, a fiatal June, aki nemrég még egy olyan ország állampolgára volt ugyanitt, ahol evidencia volt (vagy legalábbis annak tűnt) a jogállamiság, a civil szabadságjogok mindenkire vonatkozó, szabad gyakorlása, és ahol természetes volt az is, hogy a nők és a férfiak szinte egyenjogúak. Az új rendszerben mindez már a múlté, és mivel a lány termékenynek bizonyul, jogaitól megfosztják, az átnevelés alatt pedig megpróbálják semmivé törni személyiségét. Offred nevű szülőgép lesz, akit a ház ura havonta egyszer valami egész bizarr és megalázó helyzetben – a saját felesége jelenlétében, pontosabban annak ölében – megerőszakol, hogy teherbe ejtse.

Épp ennél a pontnál viszont, bármilyen bizarr is, mégsem lehet távoli fikcióként tekinteni a filmre. Hiszen sajtóhírek tucatjai szólnak arról, hogy ehhez hasonló esetek megtörténnek napjainkban is.

Bizonyítja ezt a szunnita lány, Farida Khalaf dokumentarista regénye (melyről itt írtunk), akinek megszokott élete egy csapásra a semmivel vált egyenlővé, amikor 2014-ben az ISIS elfoglalta az iraki területeket, és szisztematikus etnikai tisztogatásba kezdett. A 14 évnél idősebb fiúkat és férfiakat tömegesen kivégezték, a fiatal lányokat (a 10-12 éveseket is!) szexrabszolgának adták el, az egészen fiatal kisfiúkat pedig vallási átnevelésnek és katonai kiképzésnek vetették alá, és a legtöbbször öngyilkos merénylőket képeztek ki belőlük, vagy a fronton vetették be őket. Így Khalaf, aki még tegnap pedagógiai pályára készült, másnap már az új hatalom ellensége volt, akit vallási hovatartozása miatt szexrabszolgaságba kényszerítenek, életéről és haláláról pedig fogvatartói döntenek.

Atwood története tehát attól ijesztő, hogy az általa felvázolt fikció ma nemcsak, hogy valósággá válhat, hanem főbb vonásaiban már van, ahol maga a valóság (míg valahol talán épp most válik azzá). És nemcsak valamiféle távoli, tőlünk földrajzilag és kulturálisan egyaránt messze eső országokban, hanem – ahogy azt például a lengyel példa vészjóslóan előrevetíti – már itt, Európában is.

A filmben szépen kirajzolódik az autoriter rendszer szisztematikus kiépítése, - és ami talán a jelenkori eseményeket tekintve még hátborzongatóbb - , az a diktatúra életbe lépését megelőző jelenség. Ez pedig az, amikor egy egész társadalom, vagy annak egy etnikai, vallási, nemi kisebbsége csak akkor eszmél rá a helyzetére, miután alapvető emberi jogaiktól is megfosztva már az életük kerül akut veszélybe (a csecsen melegek koncentrációs táborokba hurcolása és öldöklése megvan?) kerül.

A film alapját szolgáló könyvet egyébként sokan George Orwell, 1984 című művéhez hasonlítják, ami sok szempontból igaz, de Atwood disztópiája a nők helyzetének ábrázolásán túl, a főszereplő visszaemlékezésein keresztül, új aspektust is felfed: a kollektív, polgári passzivitást. Ezt a pszichés mechanizmust, mely menekülés helyett sokáig még maradásra készteti a jövendőbeli áldozatokat, és egyszerűen nem engedi láttatni velük a egyértelmű tényeket, illetve a vészjósló jeleket, nemcsak Atwood pedzegeti. Khalaf is ír róla könyvében, de ugyanez megjelenik Jean Hatzfeld A bozótvágó kések évszaka című regényében is, amelyben a szerző tuszi túlélőknek teszi fel a kérdést: "Miért nem menekült el, amikor már a szomszédos falvakban is folyt az öldöklés? Miért csak akkor próbált megszökni, amikor már késő volt?"  

A válasz pedig mindig az: “Mert képtelenek voltunk elhinni, hogy ez velünk is megtörténhet”.

Ezt mondták volna (ha kérdezte volna valaki őket) szinte napra pontosan 73 éve a gettókba zárt budapesti zsidók is, a vidéki társaik bevagonírozásáról érkező első híreket hallva. És ez történik a későbbi Offreddel Atwood disztópiájában. Egy fogyasztói társadalom tagjaként evidenciának veszi mindazt a szabadságot, amiben szocializálódott és eddig élt: önálló nőként dolgozik, férjével egyenlő társak, és így nevelik együtt közös lányukat. Mindeközben az ország válságán megkapaszkodó fundamentalista hatalom egyre erősebbé válik, és először csak burkoltan, majd egyre nyilvánvalóbb módon számolja fel a demokrácia alappilléreit. Bár időről időre egyre ijesztőbb (a nőkre nézve pláne vésztjósló) rendeleteket hoznak, Offred legalább annyira tartja fikciónak, hogy a kormányuk a végsőkig elmenjen, mint sokan közülünk az ő rabszolgameséjét...

Még akkor is hitetlenkedik, amikor már végképp egyértelmű, hogy a megszokott értékrendet, ha nem is egy mozdulattal, de simán eltörölte az új hatalom. Ez az a pont, amikor a nőknek befagyasztják a bankszámláját, a munkáltatóknak pedig megtiltják, hogy női alkalmazottjaik legyenek. Ez az a pont, amikor a jogaiktól megfosztott zsidókat a gettókba terelik. Amikor az Afganisztánban hatalomra kerülő tálibok előírják a nőknek a burkaviselést, és megtiltják nekik a tanulást és munkavállalást. Amikor a szunnitáktól az ISIS csapatai elkobozzák vagyonukat, a férfiakat pedig elválasztják a nőktől és a gyerekektől. Ez az a pont, amikor a tuszik már tudják, hogy a hutuk tuszikat öldösnek a szomszéd faluban, de mégis otthonaikban maradnak. Mert még mindig nem hiszik el, hogy ez megtörténhet velük.

Offred csodálkozó arckifejezése – amikor középkort idéző egyenruhájában egy átnevelő táborban szembesül vele, hogy mostantól tenyészállatnak számít – könnyen kiülhet a mi orcánkra is. Meg mindazokéra, akik úgy tekintenek szabadságjogaikra, általános jólétükre és az őket körülvevő békére, mintha azok mindig evidensek lettek volna, mióta világ a világ. Hajlamosak vagyunk elfelejteni ugyanis, hogy ezt a számos nemzetközi megállapodással, egyezménnyel megtámogatott stabil állapotot, az európai történelem leghosszabb békés időszakát, amiben mi, szerencsésebbek most élünk, két világháború, valamint milliók szenvedése és halála előzte meg.

De nemcsak felejtünk, hanem bagatellizálunk, néha legalábbis olyan, mintha a világ történéseire nem a valóság részeként tekintenénk, hanem valami távoli fikcióra. Még azokra is, amelyek nem tőlünk “biztonságos” távolságban, azaz a Közel-Keleten, Afrikában, vagy épp a Fülöp-szigeteken történnek, hanem a közvetlen közelünkben: Európában, Törökországban, Lengyelországban, és igen, itt nálunk, Magyarországon is.

Bizony itt, ahol a cinikus hatalom a diktatúrák ismerős retorikáját alkalmazva, az emberek általános, ismeretlentől való félelmét kihasználva folyamatosan harcban áll és ellenségképeket kreál. Először csak a határainkon belépő idegenekre mutogatnak (lásd migránsok), aztán jönnek a belső ellenségek, a civil szervezetek, a “Soros-bérencek”, a nem az elvárt pártpropagandát visszaböfögő újságírók. Ma még csak meglökdösnek egy női sajtómunkást, ma még csak mondják, hogy bár a taknyukon és a vérükön csúsznának a civilek. De ha visszatekintünk az elmúlt évek történéseire, tényleg azt gondoljuk, hogy ennél nincs lentebb?

Ha igen, akkor jusson eszünkbe az, hogy "a gödörben a kutya mindig lefelé ás”.

Ez pedig igaz azokra a hatalmakra is, akik pár lépést visszatáncolnak, amikor azt tapasztalják, hogy ezt most kicsit túltolták, ezt most egyelőre nem tudják a világ elől eltitkolva, egy ország torkán lenyomni. De ez a visszakozás csak látszólagos. Mert aztán holnap vagy holnapután, következő lépésként olyat lépnek, amire nem számítottunk – vagy amire ugyan számítottunk, csak mindig azt mondtuk, hogy “na, ezt már azért biztos nem tehetik meg! Még ők sem! Mert ehhez nincs joguk!”

Ezt mondta szegény Offred is, aztán kettőt pislogott, és már egy átnevelőtáborban csücsült, ahol elmagyarázták neki (néha egy elektromos sokkolóval hangsúlyozva a lényeget), hogy akit megerőszakolnak, az a ribancos viselkedésének köszönheti a történteket. Egy másik társát, aki nevetni merészelt, amikor a feddhetetlen erkölcsről és a vallási dogmákról papoltak nekik, gyorsan meggyőzték arról, hogy ez nem egy bohózat, amin szórakozhat, hanem az új valóság. Emlékeztetőül kivájták az egyik szemét.

Hogy Atwood esetleg túlozna? Tudjuk, hogy világon mindenhol, ahol valaha volt diktatúra, léteztek (itthon például a Terror Házában a mai napig is megtekinthetőek) különféle kínzási eszközök, amikkel a rendszer ellenségein gyakoroltak ilyen-olyan okokból, ez alapján nem igazán érzem túlzásnak az általa felfestett képet. Ha pedig a jelenleg zajló eseményeket és a jövő variációit nézem, sokkal inkább tartom figyelmeztetésnek, mintsem valami távoli fikciónak. De hát ez is volt Atwood célja: hogy a jelenben élőket (most éppen minket), mindazokat, akik azt gondolják, ez velük nem történhet meg, felrázza és Offred értetlen arcára mutatva azt üzenje nekik/nekünk: a “nem tehetik meg” teória eddig még senkit nem védett meg!

 Feminista, aktivista, író, anya:

Nem csoda, hogy ilyen fantasztikus művet hagyott az utókorra, hiszen ő maga is egy sokrétű zseni: író, költő, irodalmi kritikus, feminista aktivista, egy lánygyerek édesanyja.

Írásaival a tudományos fantasztikus irodalmi zsánertől kezdve a dél-ontariói rémregényeken át sokféle műfajban kísérletezik. Feministaként könyveiben is foglalkozott a nemek közötti különbségek kérdésével, de írt az emberi jogok kapcsán, környezetvédelmi problémákról, Kanada nemzeti identitásáról, vagy a nőiesség társadalmi felfogásáról. A szolgálólány meséje (The Handmaid's Tale, 1985) egy jövőbeli, a nőket elnyomó társadalomról fest ijesztő képet. A regényt 1986-ban Nebula-díjra és Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat. Könyvét itthon a Jelenkor fogja kiadni.

Ne maradj le semmiről!

Blogok, amiket olvasunk

STÍLER 13 dolog, amire jó még a hullámcsat

Nem is gondolnád, mennyi mindenre jó még ez a kis hullámos fémdarab. Tuti tippet hullámcsatra, a frizuránkon túl.

HATÁTÁTKELŐ Milyennek látom Amerikát egy év után?

Panni egy év után reflektál saját első benyomásaira, így kiderül, tényleg mindenki barátságos, de a barátot itt nagyon nehezen adják, a környezettudatosság nem erősségük, viszont a stressz sokkal kevesebb.

FILMVILÁG 2017 legpocsékabb filmjei - eddig

Melyek voltak 2017 első felének legjobb filmjei? Összeültünk hárman, és megbeszéltük. Voltak átfedések a listáinkban, de nem annyi, amennyire számítottunk, sőt néhány filmmel kapcsolatban véresen komoly vita alakult ki. Podcast.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta