A dramaturgiát tekintve a kriminek két alapvető változata létezik: van a „derrickes", meg van a „columbós" krimi. Előbbiben az tartja fenn az olvasó, illetve néző érdeklődését, hogy ki követte el a gyilkosságot, utóbbiban szemtanúi vagyunk a gyilkosság elkövetésének, s az izgalmat az szolgáltatja, hogyan derül fény a tettre. Ilyen értelemben Patricia Highsmith művei nagyrészt a Columbo-sorozat részei lehetnének, bár a filmváltozatok készítőinek nincs könnyű dolguk. Highsmith művei ugyanis sötét lélektani krimik, ahol az elkövetők pszichéjében zajló folyamatok aprólékos, pontos ábrázolása mintegy gerincét képezi a regényeknek.
Az írónő mestere a nyomasztó hangulatok megfestésének; szó sincs tengerpartról, barátságos kis faluról és kertekről, mint Agatha Christie könyveiben, ahol, ha érezzük is, hogy minden idill mögött ott lappang a gonosz, legalább a díszlet sugároz némi könnyedséget. Highsmith hősei vonatokon, hotelszobákban, esetleg a krétai labirintusban tévelyegnek, rengeteget isznak, lassan már maguk sem tudják, hol a határ valóság és a vízió között. Szóba sem jön, hogy a jó végül mégiscsak győzedelmeskedik. Igaz, az alapvető fogalompárok, mint jó-rossz vagy bűnös-ártatlan itt olyannyira elmosódnak, hogy ilyen értelemben nem is várhatunk happy endet. De még feloldást sem. Az olvasó szinte fellélegzik, ha leteheti a könyvet, mintha vízből dugná ki a fejét (Mélyvízből, hogy egy népszerű Highsmith-regény címével éljünk). Valami miatt azonban mégsem könnyen tesszük le a regényt. Mert ez az egész izgalmas.
Highsmith életét olvasva a fentieken nem is csodálkozunk. Patricia anyja még lánya születése előtt elvált apjától, s bár a lány mostohaapja nevét viselte, mind vele, mint anyjával nagyon feszült volt a kapcsolata, s ez soha nem változott meg. Egy évre a nagyanyjához is elküldték, ezt mintegy elűzetésként élte meg, és élete legkeserűbb éveként emlékezett rá. Különösen fájdalmas volt számára az az eset, amikor anyja tudtára adta, hogy Patricia születése előtt terpenint ivott, hogy elveszítse a magzatot. Highsmith ezt az elfojtott dühöt éli ki egyik novellájában, ahol a címszereplő fiú halálra szúrja anyját.
Highsmith írói karrierje 1950-ben kezdődött, amikor megjelent első regénye, az Idegenek a vonaton, melyet egyébként Truman Capote instrukcióira támaszkodva, a híres new yorki művésztelepen, a Yaddón dolgozott át. A regény önmagában szerény sikert aratott, egy évvel később azonban Alfred Hitchcock vitte filmre, s ez meghozta Highsmith számára a hírnevet. A regény két fiatalember találkozásával indul: Guy Haines építész válni készül hűtlen feleségétől, hogy elvehesse szerelmét. A vonaton megismerkedik Charles Anthony Brunoval, aki, tudomást szerezve Haines gondjáról, azt javasolja, cseréljenek gyilkosságot: ő megöli Haines feleségét, ha Haines végez az ő bátyjával. Az építész nem veszi komolyan a pszichopata Brunot, érzékeli, hogy nincs vele rendben valami, s szabadulni próbál tőle. Bruno azonban megtalálja, s közli, tartotta magát az egyezséghez, s megölte Haines feleségét, most hát Hainesen a sor. Megkezdődik a hajsza, amelyben Haines teljesen elveszíti saját magát, s alig látja már a határokat; egyszerre érzi magát bűnösnek és áldozatnak, szinte az őrület határán mozog, és közben észrevétlenül egyre inkább összemosódik identitása Brunoéval; a regény csúcspontján, amikor Bruno életét próbálja megmenteni, úgy érzi, saját haláltusáját nézi végig.
Az első regény már tartalmazza tehát azt a motívumot, ami nagyon sok Highsmith-regény alapját adja, ez pedig az alakmás kérdése, az identitás határának feszegetése. Nagyon is időszerű kérdések a korabeli pszichológiában és filozófiában, hiszen a hatvanas évektől kezdve egyre inkább teret hódít az elmélet, miszerint személyiségünknek nincs olyan értelemben körülhatárolható magja, ahogy azt korábban képzelték, hogy mindegyikünkben ott él egy másik - vagy ki tudja hány - személyiség is. Hasonló ötlettel játszik Highsmith A balek, illetve a Kétarcú január című regényeiben.
A Minghella-rendezte filmfeldolgozás következtében Highsmith talán leghíresebb műve A tehetséges Mr. Ripley lett. A filmben Matt Damon játssza el Tom Ripley figuráját, akit egy gazdag fiú kétségbeesett apja bíz meg azzal, hogy hozza vissza fiát Amerikába. Ripley azonban megöli a fiút, és annak életét ő maga kezdi tovább élni. (A könyvet egyébként 1960-ben filmesítették meg először Az amerikai barát címen, akkor Alain Delon játszotta a főszerepet.) Ripley, a sorozatgyilkos több későbbi regényben is főszerephez jut, míg végül a Ripley a víz alatt címűben ő maga válik üldözőből üldözötté.
<object data="http://www.youtube.com/v/1CfVgcSltjc&hl=en_US&fs=1&rel=0&color1=0x5d1719&color2=0xcd311b" height="385" type="application/x-shockwave-flash" width="480"><param name="allowfullscreen" value="true"/><param name="allowscriptaccess" value="always"/><param name="src" value="http://www.youtube.com/v/1CfVgcSltjc&hl=en_US&fs=1&rel=0&color1=0x5d1719&color2=0xcd311b"/></object>
Highsmith egész életében egyedül, elvonultan élt, napi hat-hét órát írt, interjút ritkán adott. (Ezen kevesek közül az egyikben azt mondta, egyetért Salingerrel, aki szerint az interjú olyan, mint az autóbaleset: hetekig tart, mire az ember felépül belőle.) Sok ismerőse mogorva, kellemetlen személyiségnek bélyegezte; a róla készült életrajz borítóján azonban szelíd arcú fiatal lánnyal nézünk szembe. Valószínűleg sok irodalmár és életrajzíró próbál majd még nyomába eredni annak, milyen démonokkal kellett küzdenie az írónőnek élete során. Egy azonban biztos: a lélek olyan sötétségeit sikerül megsejtetnie, hogy aki egyszer is olvasott Highsmith-regényt, nem felejti el egykönnyen.
22 regényt és 8 novelláskötetet hagyott hátra, ezek közül a legtöbb már magyarul is olvasható. Végrendeletében örököséül a Yaddo-kolóniát jelölte meg.
Auguste Dupin esete egy majommal, avagy miért féljünk Poe-tól
