Régóta szeretne a Coen testvérekkel dolgozni?
Amióta az eszemet tudom. Joellel először 1994-ben találkoztam egy kábeltévés meló kapcsán, és csak most jutott eszükbe, hogy fölhívjanak, ami elég szomorú. (nevet) Főleg, mert mindenki, aki dolgozott már velük, folyton arról áradozik, hogy mekkora élmény.
Miért? Mitől más egy Coen forgatás?
Elég megnézni a filmjeiket, hogy az ember lássa, itt valami különleges dologról van szó. Minden filmjükről ordít, mennyire komolyan veszik a színészt, milyen hangsúlyt fektetnek a színészi munka csiszolására, mennyire törődnek a játék minőségével. És amikor az ember beszél olyan színészekkel, akik már játszottak Coen filmben, akkor a megérzései egytől egyig beigazolódnak. Van egy csomó barátom, aki már dolgozott velük, voltam Az Ember, aki ott se volt forgatásán, sőt, van szerencsém pár stábtagot is személyesen ismerni, és mindig azzal jöttek, hogy „hú, cimbora, egyszer dolgoznod kellene velük, imádnád”. Szóval mindenki tudja ezt Hollywoodban, és mindenki szeretne velük dolgozni.
És megfeleltek a magas elvárásoknak?
Bőven, a forgatás minden mozzanata élvezetes volt velük. Először is írtak egy szuper forgatókönyvet, ami majdnem tökéletes adaptációja a könyvnek. Aztán küldtek mindenkinek egy nagyon klassz sztoribordot, egy hatalmas könyvet, amiben az egész film szépen meg volt rajzolva jelenetről jelenetre, már azelőtt láttuk, hogy mi hogyan fog kinézni, hogy komolyabban elkezdtünk volna foglalkozni a szereppel. Szóval már a konkrét forgatást megelőzően olyan segítséget kaptunk a munkánkhoz, ami nagyon ritka. És akkor jött a forgatás.
Nem hittem el, amit meséltek róluk, hogy a Coen tesók mennyire rugalmasak a színészek elképzeléseit illetően, de csalódnom kellett. Elképesztő, milyen teret tudnak engedni nekünk, és ezzel is csak azt bizonyítják, hogy tökéletesen uralják az egész anyagot, a rendezési folyamat minden mozzanatát, úgyhogy abból sem lesz baj, ha néhol eltérünk az eredeti koncepciótól. Nem lesz baj, mert mindig mindenről tudják, hogy mit bír el, hogy meddig lehet egy adott dologgal elmenni. Tényleg lenyűgöző. Aztán ott vannak a forgatás utáni produkciós teendők, aminek mi, színészek már nem vagyunk részei, de ott nagyon kedvesek és profik. Ebben egész biztos vagyok, egyszerűen nem lehet másképp.
Ilyen körülmények között nem lehetett nagyon megerőltető jól fölépíteni a figurát…
Nemcsak ezek a körülmények a fontosak, hanem maga a karakter is. Nagyon jól kitalált, finom kis figura az enyém, ráadásul nem mentes az iróniától. Egy eredendően nagy dumás arc, aki elharapja a nyelvét. Például ez a rész nincs is benne a regényben, az 100% Coen találmány. Gondolták, milyen jó kis ötlet lenne, ha az ember, aki egyszerűen képtelen befogni a pofáját, még akkor is nyomná a szöveget, amikor tulajdonképpen a nyelve sincs meg.
A beszédhibás jelenetet hogy oldották meg?
Hajgumival. Hónapokkal a forgatás megkezdése előtt jutott eszembe, hogy a lányom egyik hajgumiját rászorítottam a nyelvemre, és megpróbáltam úgy beszélni. Aztán amikor Joellel és Francis McDormanddel ebédeltem, megmutattam nekik. Nagyon jól működött, úgyhogy ennél a megoldásnál maradtunk.
A főszereplőt játszó Hailee Steinfeld még csak tizenhárom éves, mégis meglepően profi munkát tett le az asztalra. Milyen volt vele dolgozni?
Valóban elképesztő, amit összehozott, megmondom őszintén, nem gondoltam volna, hogy ilyen színvonalú munkára képes. Ez egy nagyon kemény szerep, hihetetlen energiákat mozgósított, emlékszem, mondtam a feleségemnek, hogy tisztára olyan, mintha Jodie Fostert látnám. És én nagyon kívánom Haileenek, hogy legyen benne valami Jodie-ból, mert ez egy kemény biznisz, néha nagyon szemét is, és Jodie tökéletes példája annak, aki a tehetsége és az esze révén képes megóvni magát attól, hogy kiszúrjanak vele. Szeretném, ha Haileenek is hasonló jutna osztályrészül, mer nagyon okos, érzékeny lány. És nagyon tehetséges.
Ez a film az ön számára tele van elsőzésekkel. Ez az első Coen filmje, először dolgozott Haileevel, és – ha jól tudom – Jeff Bridgesszel is.
Nemcsak, hogy először dolgoztam vele, de most találkoztam vele életemben először – ha nem számolunk egy 1994-es válogatást, amire amúgy nem is emlékszik, mert szerintem aznap, amikor én voltam, volt még vagy száz színész ugyanarra a szerepre, és mindegyikkel neki kellett összeolvasni a szöveget. Jeff teljesen máshonnan közelíti meg a munkát, mint a színészek, akikkel eddig együtt dolgoztam: minden percben sugárzik belőle valami megfoghatatlan életöröm és játékosság, ilyennel talán egyszer vagy kétszer találkoztam a pályám során. Morgan Freeman ilyen még, sugárzik belőle a jókedv, és ez áthatja az egész stábot.
A forgatás során volt szerencséjük ítéletidőhöz, rengeteget kellett lovagolni – mennyire volt fizikailag megterhelő ez a munka?
A lovaglásban elég nagy rutinom van, és a hátam se sínylette meg annyira, mint vártam, úgyhogy nem volt gáz.
A hírek szerint a gyerekeket is kivitte a forgatásra. Hogy érezték magukat?
Csak Giát, nagyon élvezte, főleg a sok lovacska miatt. Teljesen belezúgott Berry Pepper lovába, Topperbe. Persze először félt egy kicsit, aztán a kíváncsisága erősebb volt, és óriási barátok lettek a nap végére. Onnantól hónapokon keresztül minden ló neve Topper volt, én pedig nem győztem elmagyarázni Giának, hogy miért nem tudunk a New York-i lakásba egy lovat beköltöztetni. Mostanra azt hiszem, megbarátkozott a ténnyel.
Az utóbbi évek során szinte minden műfajt kipipálhatott. Ez tervszerű volt?
Nem, én inkább a rendezőt tartom fontosnak, azt nézem, nem a műfajt. A Bourne-széria óta ráadásul eléggé el vagyok kényeztetve. Paul Greengrass fölhív, Martin Scorsese megkeres. És akkor valaki megkérdezi, hogy miért vállaltad el ezt meg azt a filmet? Viccelsz? Ha Scorsese fölhív, hogy lenne egy munkája nekem, én fogom magam, és pakolok, nem érdekel, hogy mit kell csinálni. Ha a Coen tesók megkeresnek, hogy lenne egy film, amiben Jeff Bridgesszel kellene együtt játszani, az szigorúan véve nem választási lehetőség. Azt meg kell csinálni.
Olyan könnyűnek láttatja ezeket a döntéseket.
Mert azok voltak, nekem legalábbis. A Bourne olyan volt nekem, mint egy védőháló. Lehetett tudni, hogy akármi lesz, két év múlva jön a következő film, és az majd kihúz a slamasztikából, ha esetleg nagyon elbarmolok valamit. Emlékszem, 2007-ben a Forbes magazin csinált egy felmérést, hogy melyik színész számít a legjobb befektetésnek, tehát a kifizetett gázsi egy dollárja mennyit hoz vissza a kasszánál. Akkor én voltam a legjobb befektetés. Szerintem most az egyik legrosszabb vagyok. (Nevet)
Pedig önről nem az a kép alakult ki, hogy a bevételi mutatók bűvöletében él…
Nem is élek. Szerintem ha valaki folyton csak azt lesi, hogy egy film mennyit hozhat a premier hétvégén, akkor az hosszú távon kinyírja magát. Az csak azt fogja csinálni, amit az emberek elvárnak tőle, és amikor az emberek megunják, akkor nem fog tudni váltani. Olyan filmeket kell csinálni, amit mi szeretünk. Clint Eastwood is mindig ezt mondja: „Magamnak készítem a filmjeimet. Ez az én túrám, te az én túrabuszomon ülsz. Ha nem tetszik a túra, nyugodtan leszállhatsz, és majd maximum a következőn megint találkozunk, szívesen látlak. De akkor is én fogom eldönteni, hogy merre megy a busz.”
Clint Eastwood nyolcvan éves, és még mindig dolgozik. Szeretne hasonlóan sokáig filmezni?
Remélem, hogy nyolcvanévesen még melózni fogok. És azt meg pláne remélem, hogy ha megérem a nyolcvanat, akkor olyan jó erőben leszek, mint amilyenben ő van. És hogy olyan méltósággal tudok majd megöregedni, mint ő, mert az elég keveseknek sikerült Hollywoodban. Szóval igen, jó lenne, ha úgy sikerülne, mint neki.
Az interjúért öszönet a UIP-Dunafilmnek.
