Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Jean-Luc Godard, a filmkészítés élő legendája, aki épp hatvan évvel ezelőtt Kifulladásig című munkájával robbant be a köztudatba.
„A film az igazság másodpercenként huszonnégyszer.” „Egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe és vége – de nem feltétlenül ebben a sorrendben.” A híres aforizmák a francia új hullám ma kilencvenéves legendájától, az örök lázadó Jean-Luc Godardtól származnak, aki egymaga forradalmasította a filmművészetet, hatása Fassbindertől Tarantinóig megfigyelhető.
Jean-Luc Godard Párizsban született 1930. december 3-án, jómódú értelmiségi család négy gyereke közül a másodikként. Gyerekkorát Svájcban, a Genfi-tó partján töltötte, ahol orvos édesapja egy klinikát igazgatott, egyetemi tanulmányait pedig a Sorbonne etnológiai szakán végezte, közben lelkesen látogatta a Latin negyed filmklubjait, megismerkedett a hozzá hasonlóan filmbolond François Truffaut-val és az etnográfusból lett dokumentumfilm-rendezővel, Jean Rouchsal, a cinema verité irányzat atyjával. Filmkritikusként csatlakozott az André Bazin által alapított Cahiers du Cinema laphoz, melynek Truffaut-val együtt vitriolos tollú ifjú titánja lett, gyakran ekézte a francia filmek akkoriban dívó unalmas, akadémista hagyományát, „a papa moziját”, és helyettük a hollywoodi filmeket éljenezte, példaképként tekintett olyan alkotókra, mint Orson Welles és Alfred Hitchcock.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Első saját filmjét 1952-ben készítette Beton hadművelet címmel, amihez az apropót egy alkalmi munkája szolgáltatta, amikor Svájcba hazaköltözve egy gát építésénél dolgozott fizikai munkásként. Ezt további rövidfilmek követték, köztük a Charlotte és pasija, Jules, melyben először dolgozott együtt későbbi kedvenc színészével, Jean-Paul Belmondóval (érdekesség, hogy az utószinkron felvételekor Belmondo nem ért rá, ezért maga Godard szólaltatta meg őt). Szintén Belmondo, illetve az amerikai Jean Seberg lettek a főszereplői Godard első nagyjátékfilmjének, az 1960-ban bemutatott Kifulladásignak, mely nemcsak egy kivételes rendezői életmű, de a francia új hullám nyitódarabja is lett: berobbantotta a köztudatba a sallangmentes, megalkuvást nem tűrő modernista filmkészítést.
A Kifulladásig cselekménye – melyet Truffaut írt – viszonylag egyszerű: egy piti autótolvaj lelő egy rendőrt, majd barátnőjénél, a Párizsban tanuló amerikai diáklánynál igyekszik meghúzódni a törvény elől, idővel azonban a lány kiábrándul a magát hollywoodi gengszternek képzelő férfiból és elárulja őt. Godard minden létező hagyományos filmkészítési szabályt megszegett: a kézi kamera szabadon követi a színészeket Párizs utcáin, ahol a gyanútlan járókelők olykor értetlenül bámulják a forgatást, a jeleneteknek folyamatos ugróvágások adnak különös, zaklatott tempót (például valaki készül rágyújtani, de ahelyett, hogy végigkövetnénk a cselekvést, varázsütésre már ott ég a cigaretta a szájában), a szereplők folyamatosan fecsegnek, jelentéktelen dolgokról társalognak egymással, sőt olykor a nézőhöz is kiszólnak. A filmmániás rendező természetesen kedvenc mozidarabjaira, rendezőire és más kulturális szövegekre való utalásokkal is telepakolta művét, mely nemcsak Godard egész életművére, de követőire is jellemző lesz (Tarantino például egészen a csúcsra pörgeti ezt a ’90-es évektől kezdve).
A Kifulladásig előtt értetlenül álltak a kritikusok, egyesek totális dilettantizmusnak, mások egy új filmművészet megteremtőjének kiáltották ki. Mint Truffaut nyilatkozta később: „az új hullámmal szerettük volna visszaadni a mozinak azt a szabadságot, ami akkor veszett el, amikor a filmek elkezdtek drágává válni”. Godard lázasan vetette bele magát a munkába, és a következő időszakban évente minimum két-három új filmmel jelentkezett, mondhatni egymaga vitte az új hullámot a hátán. A kis katonát a hatóságok az algériai háborúra való utalásai miatt betiltották és csak évekkel később kerülhetett mozikba, Az asszony, az asszony szürreális betétekkel és elidegenítő hatásokkal operáló bohózat, melynek érdekessége, hogy Belmondo sportriportert játszik benne, és egy Real–Barcelona-meccsen sűrűn hangzik el Puskás és Kocsis neve. A megvetés a hollywoodi filmipar szatírája, melyben az önmagát alakító rendezőlegenda, Fritz Lang harcol Odüsszeia-filmjéért az amerikai producer ellen.
Az Éli az életét – melynek főszereplője Godard első felesége és állandó színésznője, Anna Karina – megteremtette az ún. esszéfilm műfaját, amiben a rendező egy adott kérdést (jelen esetben a prostitúciót) járja körül, ehhez használja fel „alibiként” a cselekményt. Természetesen ezúttal is elmaradhatatlanok a filmes utalások, a mozi bejáratánál Truffaut filmjét, a Jules és Jimet reklámozzák a plakátok, a főhős, Nana pedig egy emlékezetes jelenetben Carl Theodor Dreyer legendás némafilmjét, a Jeanne d’Arc szenvedéseit nézi könnyezve a filmmúzeumban. Az Egy férjes asszony – melynek címében a hatóságok kötelezték az „a” névmás „egy”-re változtatását az általánosítás elkerülése végett – ismét jellegzetes esszéfilm, fejezetekre, témakörökre bontva mutatja be egy párizsi nő másfél napját, életmódját, problémáit, viselkedését. A riasztó antiutópia Alphaville volt Godard egyetlen filmje, mely akkoriban szélesebb moziforgalmazásba került Magyarországon, bizonyára azért, mert sci-fiként eladhatónak látszott.
Fordulatot jelent Godard pályáján az 1965-ös Bolond Pierrot, melyben a rendező újraértelmezi a Kifulladásigban tárgyalt kérdéseket: Ferdinand, a jómódú nyárspolgár főhős (megint Belmondo) izgalmakra, szerelemre, kalandokra vágyik, amit meg is kap, amikor terroristák elől menekülő egykori szerelme (megint Anna Karina) magával rángatja őt. Ferdinand azonban nem tud Pierrot-vá válni, kilépni a civilizációból és a természettel eggyé válva boldog öntudatlanságban élni. Kudarcát belátva a film végén kékre festi az arcát, körbetekeri dinamittal és meggyújtja a kanócot – „Micsoda hülye vagyok...”, látja be, de nem tudja eloltani az égő gyújtózsinórt. A Bolond Pierrot-t követően Godard művészete radikalizálódott, mind politikai, mind formanyelvi értelemben. A rendező a ’68-as mozgalmak bűvkörébe került, az új marxizmus és a maoizmus lelkes híve lett, filmjeiben a hagyományos narratíva és ábrázolási lehetőségek totális szétrombolását, egy újfajta, elidegenítésre és politikai diskurzusra épülő filmnyelv megteremtését tűzte ki célul.
Ennek jegyében született a Kínai lány, a Made in USA, a Két-három dolgot tudok róla..., illetve a Week-end, utóbbi vidám anarchia mese egy polgári házaspárról, akik eltévednek az erdőben, ahol többek között filmcímekkel kommunikáló gerillákkal és kannibálokkal találkoznak. Godard kis kézi kamerájával végigfilmezte az 1968. májusi eseményeket, a felvett anyagból tízperces filmröpiratokat készített, melyeket balos csoportok, egyetemisták számára vetített. Teljesen kivonult a fősodorbeli filmkészítésből, alkotótársával, Jean-Pierre Gorinnel Dziga Vertov-csoport néven alakított radikális baloldali filmes kollektívát, a következő években ennek jegyében ontotta magából a politikai töltetű műveket (csak néhány cím: Pravda, Keleti szél, A vidám tudás, Vladimir és Rosa), melyekről a szélesebb közönség nem igazán vett tudomást, és – legnagyobb bánatára – félni sem félt tőlük senki. 1972-ben megpróbálkozott visszatérni a főáramba, a két sztár, Jane Fonda és Yves Montand főszereplésével készült Minden rendben című politikai szatírája azonban hatalmas bukott. Ezután Godard évekre elhallgatott.
A rendező magánélete sem volt felhőtlen: Anna Karinával nem sokkal a Bolond Pierrot után elváltak, majd feleségül vette a húszéves színésznőt, Anne Wiazemskyt, de néhány év alatt vele is megromlott a viszonya. 1971-ben Godard súlyos motorbalesetet szenvedett, hónapokig kórházban lábadozott, amiről mint „háborús élményekről” számolt be. Egykori barátjával és alkotótársával, Truffaut-val is összeveszett, ugyanis épp ellentétes nézeteket vallottak a filmkészítésről: az egykori új hullám másik vezéralakja visszatért a hagyományos(abb) filmezéshez és amolyan szerzői közönségfilmeket tett le az asztalra, a politikától pedig szándékosan távol tartotta magát. Truffaut Oscar-díjat nyert filmje, az Amerikai éjszaka kapcsán azt nyilatkozta: „egy film olyan, mint egy éjszakában tovasuhanó vonat”, mire Godard dühös hangú levélben támadta őt, mondván: „ki tudja, hová suhan az a vonat, suhanhat akár Auschwitzba is”. Hősünknek a ’70-es évek végén mind szakmailag, mind magánemberként sikerült kilábalnia a kudarcból, Wiazemskyvel való szakítása után egy svájci multimédia-művésszel, Anne-Marie Miéville-lel kötötte össze az életét, bár csak élettársként, de azóta is együtt vannak.
A rendező Svájcba költözött, itt rendezte be saját filmstúdióját, és 1980-ban visszatért a filmvilágba, a hagyományos mozipiacra a Mentse, aki tudja (az életét) című, igencsak pesszimista, de a korábbiakhoz képest valamelyest kevésbé radikális alkotásával. Ezt követték olyan filmek, mint a Passiójáték, a velencei nagydíjas Keresztneve Carmen, a Lear király, illetve a találó című Új hullám. Godard ezekben már egy posztmodern esztétika felől közelít a filmkészítéshez, és a hagyományos cselekményt igyekszik gyökeresen kiirtani. A Passiójáték producerfigurája (a magyar származású Szabó László alakítja) eseng a főhős lengyel rendezőnek: „Valami történetet, az Isten szerelmére, valami történetet!”. A producerek a valóságban is értetlenül álltak Godard művészete előtt. A Lear király finanszírozásáról szóló szerződést a rendező és az izraeli filmmogul, Menahem Golan egy szalvéta hátoldalára firkálták fel Cannes-ban, de Golan a végeredményt látva – ami még véletlenül sem hasonlít hagyományos Shakespeare-feldolgozásra – megbánta az elhamarkodott döntést.
Godard máig folyamatosan jelentkezik újabb és újabb alkotásokkal, lendülete és kísérletező szelleme idős korára sem tört meg. Folyamatosan keresi a filmi kifejezésmód lehetőségeinek új módszereit, az utóbbi évtizedekben a video- és digitális technológia is állandó művészi eszközévé vált. Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe címmel könyv- és filmsorozatot készített, legutóbb 2010-es Film-szocializmus (melynek címe a digitális korszakra utal, ahol már tényleg bárki filmkészítővé válhat, elég megnyomnia mobiltelefonja kameráján a felvétel gombot), a 2014-es Búcsú a nyelvtől és a két éve bemutatott Képes könyv hirdette, hogy az újhullám egykori mestere ma is töretlen alkotókedvében van.
Godard munkásságát több rangos elismeréssel is díjazták, 2007-ben az Európai Filmakadémia életműdíját kapta meg, 2010-ben pedig az amerikai Akadémia adományozott neki életmű-Oscart. A rendező, akinek a viszonya mindig bonyolult és ambivalens volt Hollywooddal szemben – egyrészt rajongásig imádja a klasszikus amerikai mozit, másrészt mélységesen megveti a kommersz szemléletű, pénzközpontú filmezést – elzárkózott a hír elől, telefonon, faxon és hivatalos levélben sem tudták őt elérni az illetékesek. Végül az Oscar-ceremóniára sem ment el, bár ennek állítólag más oka van: utál repülni, a repülőgépen ugyanis nem dohányozhat. Godard a híveivel sem mindig kedves, a már említett Quentin Tarantino például a francia mester Külön-banda című műve után nevezte el saját produkciós cégét, mire amaz így reagált: „Inkább küldött volna pénzt!”. A Piszkos Harry rendezője, Don Siegel egyszer azt mondta Godardnak: „irigylem a szabadságot, amivel dolgozhat”, mire a francia kolléga így vágott vissza: „én pedig irigylem a pénzt, amiből maga dolgozhat”.
Idehaza a Francia Új Hullám kiadó gondozásában jelent meg tanulmánykötet Godard munkásságáról JLG / Jean-Luc Godard dicsérete címmel 2012-ben, melyben – igazi Godard-rajongó lévén – e sorok írója is jelentkezik egy írással.
Tegnapi kultbaitünkben a csodálatos szoprán, Maria Callas előtt tisztelegtünk.
