A kamasz fekete szemüveges kritikája kegyetlenül fájhat, de ha nyitottak vagyunk, lehet tisztítótűz, amiben igen közel kerülhetünk egymáshoz.
Az ember előbb-utóbb megtudja, mi a gyereke véleménye arról, jól sikerült-e a nevelése. Ha ezt nyíltan nem is fejezi ki, és sértődött megjegyzések formájában sem dörgöli a szülő orra alá, akkor onnan megtudható, hogyan beszél arról, ő majd milyen elvek szerint szeretné nevelni a gyerekét. Amiben persze benne rejlik, milyen hibákat akar elkerülni (amiket vele elkövettek), mit szeretne másképp. De a legtöbb anya, apa nem ússza meg ilyen indirekt célzásokkal: jellemzően a kamaszkor annak az időszaka, mikor a fiatal kritikusan nagyító alá veszi, milyenek a szülei, és ő hányféle nevelési hibának vált áldozatává, és meg is osztja észrevételeit az „elkövetőkkel”.
Erre a témára egyszerre igaz, hogy komolyan kell venni, mert ennek közös feldolgozása fontos a tini számára, és egyszerre igaz, hogy tudnia kell a szülőnek, hogy sok torzítás és igazságtalanság is lehet a visszajelzésekben, így nem szabad mindenféle megfontolás nélkül magára vennie az észrevételeket. A tini még nem élte át, milyen gyereket nevelni, és azt hiszi, pusztán a szülői elhatározáson és jóindulaton múlik, mennyire adekvátan reagált a szükségleteire anya és apa, milyen légkört teremtettek otthon. Még jópár év fog eltelni, mire fokozatosan megérti, hogy a szülő maga is sebzett ember, aki csak abból tud adni, ami ő maga. Neki is megvannak a maga tökéletlen kötődési mintái, a maga vakfoltjai, nem ismeri önmagát tökéletesen: persze, hogy képtelen valami tökéletes szeretet- és törődéscsomagot adni a gyereknek. Aztán azt is sok év megérteni, hogy nem egyedül a szülőn múlik, mit ad. Például az, hogy mennyire nyugodt az élet őkörülötte, hogy kell-e szorongania az anyagi kiszolgáltatottság miatt, hogy milyen a párkapcsolat a szülők közt és még sok szempont befolyásolja, hogy képes-e megteremteni a biztonságos burkot a gyerek körül.
Amikor a tizenéves véleményt mond, az ítéletét úgy hozza meg, hogy abban minden oka és felelőse a szülő, aki, ha valamit elszúrt, amögött kevés a felmentő szempont a gyerek szemében. Anyát és apát talán kevéssé vigasztalja, de ez a jó hozzáállás ebben az életkorban! Ugyanis át kell mennie annak a feldolgozásán, hogy vannak gyerekkori élményei (mindenkinek vannak!), amik fájdalmasak, amik miatt szomorú és haragszik, és ahhoz, hogy végül minden a helyére kerüljön, át kell élnie a haragot, a dühöt, a keserűséget. Aki már az elején elkeni, hogy „kicsit keveset foglalkoztak velem, de megtettek minden tőlük telhetőt”, az sosem fog eljutni a valós elfogadásig.
Tehát komolyan kell venni, ha a gyerek elmondja, neki mi fájt, mi bántotta. Itt a szülő-gyerek kapcsolatról van szó, azt, hogy a szülőnek mindez miért így sikerült, később egyszer talán meg fogja érteni, de nem dolga ebben az életkorban. Ezért nem is érdemes azzal érvelni, hogy „azt mondod, mindig ingerült voltam veled, de értsd meg, hogy rengeteget kellett dolgoznom, értetek tettem”. Ezt elég, ha az anya vagy az apa tudja saját magáról, erre neki van szüksége ahhoz, hogy magában elgyászolja a múltat, azokat az alkalmakat, mikor nem tudott olyan szülő lenni, amilyen szeretett volna, például azért, mert feszült volt a munkája miatt. De a felelősséget vállalnia kell a gyerek irányába, hiszen ő nem tehetett a szülő munkájáról, annak a gyereknek szüksége lett volna a türelmes szülőre, és joggal fájhat neki, ha nem kapta meg.
Bármilyen furcsán is hangzik, a kamaszkor lehet a gyerek és szülő őszinte, közös gyászának az ideje, és felemelő, megtisztító, ha ez megtörténik. A „gyász” most annak a megsiratását jelenti, hogy nem volt minden tökéletes. Hogy volt, ami fájt, ami hiányzott, hogy nem mindig találták meg az utat egymáshoz, hogy volt, amit bán a szülő, és amiért haragszik a gyerek. (Nem feltétlenül fedi át a kettő egymást.)
Nehéz eljutni addig a nyitottságig, addig a lelkiállapotig, amiben a felnőtt be tudja fogadni a kritikákat, és nem fél tőlük. A gyerek könnyen eljut odáig, hogy fekete szemüvegen át lásson mindent, anyját, apját is, de teljesen érthető reakció, ha a szülő első válasza, hogy hárítani próbál. Egyszerűen pimaszkodásnak veszi a visszajelzéseket, valamiféle kamaszkori „tünetnek”, vagy annak bizonyítékaként, mennyire rosszul látja a gyerek a helyzetet. Előfordul, hogy a szülő okként, a jobb kapcsolat akadályaként a gyereket jelöli meg: „Azt mondod, nem foglalkoztam veled, de hát épp te küldtél mindig ki!” Csakhogy ez nem ad választ a gyerek bánatára, aki azt szeretné kifejezni, hogy gyakran egyedül érezte magát.
Akkor juthatnak el a katarzisig, ha a szülő félre tudja tenni azt a szempontot, hogy kinek van igaza, mi jogos, és mi nem. Itt nem igazságot kell tenni, hanem együtt átélni annak a szomorúságát, mikor elmentek egymás mellett, mikor nem találták meg a közös hangot, mikor félreértették egymást.
A gyerek sokszor támadóan adja elő a kritikáit, akár kifejezetten utálkozva. Persze, mert dühös. Könnyű félreérteni a dühét, és azt hinni, önostorozást vár a szülőtől, vagy azt, hogy védje meg magát, magyarázza ki, miért így vagy úgy történt. Nem, valójában megértést vár. Azt várja, hogy legyünk vele együtt. Hogy lássuk az ő olvasatát, amit három-hat stb. évesen még nem tudott megfogalmazni, de tizenévesként újra szeretne megpróbálkozni vele. Ha a szülő hajlandó erre a fájdalmas munkára, akkor igazán közel kerülhetnek egymáshoz a kamasz gyerekével.
Cziglán Karolina
pszichológus
