A kamaszt időnként pátyolgati, időnként felnőtt számba venni, időnként meg békén hagyni kell. A trükk a mikor melyiket felismerése.
Tizenéves gyerek anyjának, apjának lenni nehéz szerep, mert ez különösen hullámzó időszak: olykor visszacsúszik a fiatal a gyerek-lelkiállapotba, máskor egészen érett, és nincs szüksége tutujgatásra. Vannak helyzetek, amikben pedig kifejezetten az segít, ha eltávolodik a szülő, békén hagyja. Nem könnyű ráérezni, mikor melyikre van szükség.
Könnyen eshet a szülő abba a hibába, hogy túl komolyan veszi a tini lerázó gesztusait, és azt hiszi, azok már minden helyzetre érvényesek. Aztán influenzás lesz a gyerek, és valaki egészen más fekszik az ágyban, mint aki tegnap felnőttes érveléssel fejtette ki, miért helytelen apa és anya világképe, értékrendje, meg persze legfőképp a gyereknevelési stílusa. Aki most ott fekszik, attól érzi magát egy picivel jobban, ha anya ugyanúgy hoz egy túrórudit a boltból, mint rég, mikor betegeskedett, és ha ugyanúgy puszit fúj az ajtóból visszafordulva. Ha ez elmarad, borzasztó magányosan érzi magát, mert ezek szerint őt már nem is szeretik... A puszi és a túrórudi nem mindenkire érvényes, de az igen, hogy a kamaszkorban vannak regresszív pillanatok vagy időszakok, mikor a gyerek több gyengédséget igényel.
Különösen nehéz, ha csak igényli, de elfogadni nem tudja, mert ő is érzi a kontrasztot az egyébként vitt szerepéhez képest. Magában őrlődik, vágyik rá, nem mutatja ki, vagy kifejezetten elutasítja, és haragszik a megélt hiány miatt, aminek ő is okozója. Jó, ha a szülő megérti a helyzetét, és nem a saját hiúsága vezérli, mondván, „Na, ha elhúzódsz a simogatás elől, maradj csak magadra!”, hanem megpróbálja úgy kifejezni a szeretetét, hogy a gyerek arcvesztés nélkül el tudja fogadni. Lehet, hogy most nem kap zöld utat a puszi, az ölelés, a simogatás, sőt, talán még a túrórudira is fintor a válasz, de jól esik egy mondat arról, hogy „Ja, egyébként meghallgattam egy számot attól az együttestől, amiről beszéltél. Egész jó volt!”
Több gyengédségre van szüksége a gyereknek, ha elesettebbnek, kiszolgáltatottabbnak érzi magát. Ez persze nem feltétlenül betegeskedéshez kapcsolódik, hanem valamilyen érzelmi megterheléshez, például egy visszautasításhoz, vagy olyan időszakhoz, ami több kihívást és szorongást tartogat, mint például a nyelvvizsgára készülés.
Általában igaz, legyen szó felnőttről vagy gyerekről, hogy amikor valamilyen változás elé állít az élet, arra némi regresszióval reagálunk. Azaz nem azonnal tudjuk hadrendbe állítani a legfejlettebb megoldási eszközeinket, és mellé kialakítani az újakat, amiket az adott helyzet megkövetel. Először inkább megfigyeljük, mit vár tőlünk a helyzet, és ha úgy érezzük, többet, mint ami rendelkezésre áll, arra szorongással, némi bénultsággal reagálunk, és olyan érzelmi reakciókkal, amik a korábbi időszakokban voltak jellemző ránk.
Ez természetes jelenség, és nem csodálkozhatunk, ha a kamasznál ez a visszaesés és hullámzás gyakori, hiszen ő a nagy változások időszakát éli. Szinte elnyúló krízis-időszak ez, amiben vannak nyugalmasabb és nehezebb szakaszok.
Sok helyzetben azonban jobb, ha békén hagyjuk a gyereket. Ha például vitatkozunk, a gyerek egyszer csak hátat fordít és becsapja maga mögött az ajtót, a legjobb út a konfliktus elmérgesítéséhez, ha utána megyünk. A szülő erre talán azt mondja: „ennél több tiszteletet érdemlek!”. De az is fontos, hogy az anya és az apa ügyes legyen a felcsapó érzelmek kezelhetővé tételében, és ne csak az vezérelje, megértesse a gyerekkel, hogy nincs igaza vagy elérje, hogy változtasson a viselkedésén, hanem az is, hogy elviselhetővé tegye a fiatal számára sokszor nehezen kezelhető érzelmi hullámokat.
Amikor a kamasz vissza akar vonulni, azzal sokszor azt jelzi, most nem tud úrrá lenni ellentmondásos impulzusokon, érzelmeken, vágyakon. Időt kér, és akkor letisztulnak benne a viharok. Érdemes megadni ezt az időt, mert különben olyan helyzetet hozunk létre, mint mikor egy túlterhelt szerkezetet akarunk további működésre sarkallni erőszakosan. A gép tönkremegy, a gyerekből pedig a legrosszabb jön ki.
A lényeg, hogy észrevegyük, milyen lelkiállapotban van a gyerek. Ha a megbeszélt időn túl ér haza, de láthatóan fel van dúlva (mert például összeveszett valakivel), érdemes kivárni a reggelt. Az, hogy a szülő nem esik rögtön a gyereknek, nem jelenti, hogy elmulasztaná meghúzni a határokat, inkább a saját nyugalmáról és lelkierejéről ad tanúbizonyságot. Ez azt jelenti, fontos számára a szabály betartatása, de el tudja viselni, ha van egy nyitott, átmenetileg tisztázatlan kérdés közöttük.
Szintén a gyerek lelkiállapotának figyelembe vételéről szól, hogy tudomásul veszi: a tininek szüksége van az álmodozásra, gondolkodásra, semmittevésre. Méghozzá sok-sok időre van szüksége ezekhez. Rendben van, ha a szülő rá akarja venni a házimunkára, de ne akarja bármelyik percben megszakítani ezt a bambulós-töprengős egyedüllétet, mondván, hogy MOST kell a segítség. Inkább beszéljék meg előre, mit vállal a fiatal, és ő időzítse a teljesítését.
A szülőség rugalmasságot kíván, különösen igaz ez, ha valakinek tizenéves a gyereke. Ő még nem tudja, csak tanulja, hogy neki is oda kell figyelnie a másik (akár a szülő) érzelmi állapotára. Ezért a szülőnek nagyobb a felelőssége, hogy ő figyeljen a gyerekre.
Cziglán Karolina
pszichológus
