Tegnap keresett meg egy hölgy, és azzal kezdte a beszélgetést, hogy mehetne ő nyelviskolába is tanulni, mert kifizetik neki, de nem tartja hatékonynak, meg különben is rázza tőle a hideg. Ó igen, a csoportos nyelviskolai nyelvtanulás! Én is ültem mindkét oldalon: két nyelvet is tanultam nyelviskolában, és jó 6-7 évet nyelvtanárként is lehúztam az egyikben.
A telefonbeszélgetés után tegnap elgondolkodtam azon, hogy milyen kár, hogy ez ennyire nem megy, pedig anyagilag nyilván ezerszer jobb megoldás, mint egy magántanár. De: 90 perc/ 6 fő sosem lesz több mint 90 perc/ 1 fő és akkor még kiscsoportos órákról beszélünk, és nem is való a nyelviskola mindenkinek.
Elmondom, mi történik egy átlagos nyelvtanfolyamon. Általában 10 vagy 15 hetes tanfolyamok ezek, aminek az első két hetében mindenki iszonyú lelkes: minden diák csinál házit, a tanár egy pillanatig elhiszi, hogy ő itt nyelvet fog tanítani, mégpedig mindenkinek! Jó esetben a harmadik-negyedik hétre alakul ki, hogy ki az ügyesebb és ki a kevésbé ügyes, utóbbiak általában küzdenek még egy pár hétig (a hősiesebbje végig), aztán a nyolcadik hét körül lemorzsolódnak (vagy már rég átkérték magukat egy alacsonyabb szintű csoportba).
A lemorzsolódók nélkül is kezd elfogyni a lendület: megfigyeléseim szerint a tanfolyamok időtartamának kétharmadánál teljesen behal az egész, a tanár már csak túlél a fénymásolataival, a diákok már csak megszokásból járnak (meg azért mert befizették), de úgy általában mindenki örül amikor vége van.
Megint nem történt meg a csoda. Valaki biztosan tanult valamit, a diákok nagyobb része talán nem jön el butábban, mint ahogy odament, de az is biztos, hogy rengetegen egyáltalán nem profitálnak az ilyesfajta nyelvtanulásból, és sokan csak egy újabb kudarcélménnyel lesznek gazdagabbak. A tanár meg... megy tovább. Ha jó tanár, akkor ő is eggyel több kudarcélménnyel, ha nem annyira jó tanár, akkor mindenféle rossz érzés nélkül, a következő csoportra, ahol nagy valószínűséggel ugyanez fog történni.
Mert nincs idő. Haladni kell. Hogy nézne az ki, hogy ha a tanfolyam végén annyit tudnánk felmutatni, hogy hát igen, kicsit nehezebben ment, a 15 hét alatt két igeidőt vettünk a 12-ből, de azt már értik, becsszó! Pedig.
Felmerül, hogy hatékonynak nevezhető-e az a csoportos nyelvtanulás, ahol a tanár átadja az információt, adott ideig gyakoroltatja az átadott információt, majd továbblép, függetlenül attól, hogy a gyakorlásnak mi volt a kimenetele. A lényeg az, hogy a nyelvóra tempója nem mindenki tempója ("Not quite my tempo!") és akkor még nem is beszéltem arról, hogy ki mennyire szeret teljesen idegen emberek előtt hibázni vagy ügyetlenkedni.
Megfigyeléseim alapján a nyelvtanulókat nyolc kategóriába lehet sorolni. Remélem, senki nem sértődik majd meg, ha magára ismer, én most nem azt mondom, hogy valaki jó fej, valaki meg rossz fej, sőt. Az egész csoportos nyelvtanulás alapja szerintem az, hogy mindenki szerepet játszik.
Amikor tavaly újra csoportot kellett tanítanom, azzal kezdtem, hogy ne kezdjünk bele ebbe a hülye játékba. Ne játsszuk azt, hogy én vagyok a tanár, te vagy a diák, ez itt a nyelvóra, nekem az a szerepem, hogy elmondjam, neked meg az, hogy kussba legyél és leírjad. Tessék kérdezni, tessék még egyszer kérdezni, meg még százszor, és ha akkor se jó, akkor tessék azt mondani nekem, hogy "most már szedd össze magad, és magyarázd el ezt úgy, hogy megértsem, mert nem értem".
Ha én tanárként azt kérdezem, hogy oké-e, akkor ne mondd, hogy oké, ha nem oké. Ne akard otthon egyedül megérteni, mert akkor minek ülsz itt? Amikor én gimnazista voltam, az én legnagyobb ellenségem a fizika volt. Eleve elképesztően untam az F erővel haladó autókat, meg a rugókon lógó végtelen súlyú tárgyakat (WTF?! de komolyan!), nem is értettem mi ez az egész. A fizikatanárom, Jánossy tanár úr olyan volt, hogy elmagyarázta a dolgot, aztán megkérdezte, hogy ki nem érti. Feltette a kezét 10 ember, elmondta újra. Ki nem érti? Feltette a kezét 4, elmondta újra, és így tovább.
A probléma csak az volt, hogy amikor az utolsó ki nem értinél már senki nem tette fel a kezét, akkor én még mindig feltettem volna, csak már szégyelltem, hogy ilyen hülye vagyok. Ezért külön tanárhoz jártam, egy szenzációs és szuper nénihez, le is írom, hogy Tarnói Bélánénak hívták, mert ő mentette meg az életem matekból és fizikából, és ki merem jelenteni, hogy nála jobb tanárt soha az életemben nem láttam. Ott is szégyelltem magam, mikor már hetedszerre magyarázta el ugyanazt máshogy, de azért csak szóltam és ő tényleg addig magyarázta, amíg meg nem értettem. Szegény! És örök hálám, mert ez a lényeg, nem?
Kit érdekel, hogy mennyi idő alatt érti meg valaki a tömegmegmaradás törvényét (ezt most csak ideírtam, nem is tudom biztosan, hogy van-e ilyen) vagy a future perfect continuoust (Jézusom, az is mennyi feleslegesen elvesztegetett energia, de tényleg), amikor az a lényeg, hogy megértse?
Az én ideális világomban az emberek olyan nyelvtanfolyamra járnak, ahol csak egy dologgal foglalkoznak. Összejön 12 ember, aki száz éve nem tudja megtanulni a feltételes módot vagy az erdei állatok nevét, és addig nyúzzák a dolgot, amíg nem megy. Közben beszélnek róla, hogy mennyire utálják, melyik részét nem értik, melyik részét utálják és nem értik a legjobban, stb. Megküzdenek vele, mint férfi a férfival. Na jó, lehet, hogy ez hülyeség, de azért érdekes lenne kipróbálni.
Szóval a nyelvtanulók típusai.
A legfontosabb az, hogy egyik sem jobb a másiknál, mindegyikkel lehet és kell tanulni, mindegyiket lehet nagyon-nagyon szeretni. Lehet, hogy sokat segítene a nyelviskoláknak, ha egy tanfolyam elején nemcsak a diákok szintjét mérnék fel, hanem beszélgetnének velük egy kicsit arról, hogy kinek milyen tapasztalata van eddig, milyen terheket cipel.
Persze attól még nem lesznek kevesebben a csoportban, és az sem változik, hogy a 60 órás középfokú nyelvvizsgára felkészítő csoportban 60 óra alatt a középfokú nyelvvizsgára kell felkészülni, de azért mégis....nem lehet ezekről nem beszélni, főleg azért mert a tanulónak is jó, ha tudatosul benne, ha egyszer megfogalmazza, hogy milyen démonokkal küzd, ha küzd valamilyennel. Erről beszélgetni kell. Szerintem.
Az Ideális.
Ő az az ember, akinek a nyelvtanfolyamokat kitalálták. Valószínűleg tök egyedül, egy könyvvel a kezében is tökéletesen megtanulná a nyelvet, a csoport csak segít neki. Elmondod, megérti, tökéletesen reprodukálja, használja, end of story. Néha, nagyon ritkán előfordul, hogy ő sem ért valamit, ezt szerintem pusztán szolidaritásból teszi, mert a többieknek nehezebben megy. A házija (rohadt házi, rohadt házi! gyűlölöm) mindig kész, mindig tökéletes, sosem elég.
Két altípusa van: a szimpatikus Ideális csendben teljesít. Minden feladattal elsőnek végez és minden kérdésre tökéletes választ ad, de nem kérkedik, neki elég, hogy ő tudja, hogy tudja, meg hogy a tanár is tudja, hogy ő tudja. A kevésbé szimpatikus Ideális láthatóan unatkozik. Súg a másiknak (komolyan!) vagy félhangosan magában mondja a helyes választ mindenki helyett. Hangsúlyozza, hogy ez az egész Rendkívül Egyszerű ezért mindig nagyon népszerű a csoportban, gondolhatjátok.
A Szellem.
Jaj, hát ez a kedvencem. Vannak olyan nyelvtanulók, akik befizetik a tanfolyamot, majd nem jönnek el. Van olyan, aki az első 2-3 órára még igen, aztán soha többé, mert kiderül, hogy pont akkor van a hímzés edzése Békásmegyeren. Van olyan is, aki azért végig ott van, a 15 hétből bejön egyszer a harmadikon, aztán a hetediken, aztán a tizennegyediken, afféle egyetemista előadásra-járás minőségben tolja le a tanfolyamot. Nem érti, hogy mi van, meg mit veszünk, de nem zavarja, majd elkéri a jegyzetet valakitől és meglesz.
Olyan emberrel is találkoztam, aki a 6-7 évem alatt a nyelviskolában minden szemeszterben beiratkozott egy tanfolyamra, de a szintfelmérésen kívül még soha senki nem látta órán ülni. Soha, egyen sem. Óriási kérdőjelek a fejemben, de hát nem kell mindent érteni, ezt már régóta sejtem. És muszáj idetennem, mert ő is a szellem kategória (sajnos): a nyelvtanuló, aki befizeti magát, hogy 8 óra meló után még tanuljon és aztán a munkahelye/főnöke pont akkor találja ki, hogy mostantól inkább 12 órát kell dolgozni, szóval az esetek nagy részében vagy elkésik, vagy nem is tud jönni. Ezt mindig nagyon sajnáltam.
A Túlélő.
Nagyon ravasz (nem rossz értelemben!), nagyon kifinomult, elképesztő metódusrendszere van arra, hogy hogyan lehet túlélni egy-egy ilyen tanfolyamot úgy, hogy részt is vegyünk benne, de ne legyen kellemetlen. A Túlélő általában nagyon szerethető és a tanárt is szereti, legrosszabb esetben közömbös iránta. Retteg attól, hogy kiderül, hogy nem tud valamit és néha még azt is hajlamos elfelejteni, hogy ő hozta saját magát ebbe a helyzetbe, hiszen a Túlélő sokszor nem azért jár nyelvtanfolyamra, mert a munkahelye elküldte, vagy kell a diplomájához, hanem mert akar.
Egy ideje sejti, hogy így soha nem fog megtanulni angolul (például), de még nem vallotta be magának. A páros feladatokban magyarul beszél, ha egyedül kell dolgozni, másol a másikról, ha kérdésre hibázik, akkor ő mindig azt írta vagy azt akarta írni csak aztán a kicsi dzsinn megfogta a kezét és mást írt, illetve azt akarta mondani, csak egy pillanatig azt hitte, hogy.
A Túlélők szomorítottak el engem mindig a legjobban, mert ők látszólag vidáman, mosolyogva csinálják végig a tanfolyamokat, miközben semmit nem profitálnak belőlük, és közben ők is és a tanár is legbelül mindvégig tudják, hogy ez az egész átverés, wink-wink, nudge-nudge.
Hallgatólagos megegyezés, mert a diák nem akar szembesülni a kudarccal, hogy neki nem megy és nem érti, a tanár pedig nem akar vagy nem tud extra energiát fektetni abba, hogy a Túlélőt leleplezze és kirángassa ebből a szerepből.
Ahogy ezt leírtam, most is nagyon elszomorodtam, mert nagyon sok ilyen típusú nyelvtanuló volt már a kezem alatt nyelvtanfolyamokon, gimnáziumban és főiskolán egyaránt és bevallom, én sem mindig tettem meg mindent, hogy megváltoztassam a helyzetüket, én is sokszor játszottam ezt a játékot. Most is sok ex-túlélőt tanítok, csak most már nincs megúszás, most már nincs játék és ez jó, ez működik. Túlélők, akik olvassátok ezt, ne maradjatok túlélők, kérlek szépen titeket.
A Joker.
Rém vicces. A fején pörög, lyukat beszél az ember hasába (mindenről, csak nem az angolról). Tanárja válogatja, hogy mennyire elviselhető, nekem elég nagy volt a tűréshatárom ebben, de biztos vagyok benne, hogy van, aki megőrül ettől a típustól. Mindenről eszébe jut valami vicces és mindenhez van hozzáfűznivalója.
Ennek is két altípusa van: az egyik, aki a viccesség mellett ügyes is, a célnyelven viccelődik és szellemeskedik, ez a típus csak és kizárólag a csoporttársaknak idegesítő, de nekik nagyon.
A másik altípus valójában egy Túlélő, aki azzal palástolja a hiányosságait, hogy megmutatja, hogy az élet egyéb területein egyébként nagyon jól működik, ért dolgokhoz, van véleménye és vicces, csak a nyelv, jó, hát a nyelvtanulás, ha nem lenne, akkor azért könnyebb lenne.
Házija nincs, neki nincs szüksége ilyesmikre. Én szerettem a Jokereket, de láttam, hogy nehéz velük, mert nem mindenkinek jött be a folyamatos alapzaj, amikor koncentrálni próbált. A future perfect continuousre. (igazából én tényleg szeretem a future perfect continuoust, biztosan használtam már életemben vagy háromszor spontán is, nyelvórán kívül, hús-vér emberekkel, és anyanyelviektől is hallottam már vagy egyszer.)
A Várakozó.
A Várakozó szerintem a második leggyakoribb típus. Befizeti a tanfolyamot, megveszi a könyveket és vár. Passzívan elszenvedi a nyelvórákat (nem megszenvedi, csak elszenvedi), megcsinál minden feladatot. Egyetlen másodpercig sem gondol a nyelvre az órán kívül és az órán sem, a mondatok röpködnek a feje mellett, nem ragad, nem tapad semmi.
Házija is van általában, mechanikusan létrehozott produktumok, mennyiségre megvan. A házit meg kell írni, a nyelvkönyvet ki kell nyitni, mondatokat kell mondani, és le kell írni a füzetbe a nyelvtant. A címet alá kell húzni. A szótárfüzetbe a szavakat be kell vezetni.
A Várakozó nem látja (dehogynem látja, csak nem akarja beismerni magának a tanárok meg nem szembesítik vele), hogy miért nem tanul meg angolul, amikor ő direkt az angolnak vett egy kiskutyás füzetet, direkt beszerezte a legújabb nyelvtankönyvet, cédét és agyba ültethető mikrochipet, és minden órán ott van.
Nekem van egy ilyen Várakozó barátnőm, 15 év telt el, mire leközépfokúzott, pedig volt olyan, hogy heti négy angolórája volt, 3 relaxa meg egy hagyományos. Minden szót felírt (soha egyet se tanult meg), mindenen részt vett (agyban sosem volt ott, csak letudta). Végül is nem mondhatjuk, hogy sikertelenül, mert meglett a középfokúja. A Várakozó sokszor úgy van vele, hogy ha befizette a tanfolyamot, akkor ő mindent megtett a nyelvtanulásért, és a többi a tanár dolga. Bárcsak, bárcsak.
A Gyűlölő.
Óriási kedvencem. Ja, nem. A Gyűlölőnek muszáj megtanulni angolul, mert vagy kell a munkájához, vagy mert manapság mindenkinek tudnia kell angolul, de ha tehetné, sose menne a közelébe.
Szerinte minden más nyelv jobb az angolnál, főleg a magyar. Az angol béna, primitív, túl egyszerű, nem elég kifejező, hülyék akik beszélik (hülye angolok, angol hülyék), de még azoknak az ősei is hülyék, akik először megszólaltak angolul Krisztus előtt négyszázban (nem akkor). Az amerikaiak meg még hülyébbek, de ők nemcsak hülyék, hanem buták is, és az amerikaiak (mind), nem használják a nyelvtant (sosem), talán azért, mert annyira buták. Ők Igazán Egyszerű angolt beszélnek, ami - ha lehet - még bénább és még primitívebb, mint amit a Sima Angolok beszélnek.
Fiatal tanárként még mindig harcba szálltam az ilyen nyelvtanulókkal, bántott, hogy ilyeneket mondanak, és próbáltam rámutatni, hogy csak azért, mert ők 50 szót ismernek angolul az nem azt jelenti, hogy annyi is van, meg hogy nem feltétlenül a nyelv hibája, hogy nekik nehezen megy a nyelvtanulás. Mert azt tudni kell, hogy a Gyűlölő a nagy gyűlölettel való foglalkozás miatt/mellett nagyon nehezen tanul nyelvet, de ugye ezen nem csodálkozunk.
Én is ordítottam már statisztikatanulás közben hátravetett fejjel, hogy Gyűlöllekkihánylakmegöllek! Kérdés, hogy érdemes-e ezt ennyi ideig húzni. Manapság már nem vitatkozom, ha valaki úgy érzi, hogy rühelli a nyelvet, akkor tegye nyugodtan. Szerintem mindenki tanuljon olyan nyelvet, amilyet szeretne.
A Tagadó.
Nem. Én nem fogom ezt soha megérteni. Nekem ez soha nem ment. Én képtelen vagyok ezt elmondani. Csinálhatsz bármit. Mondhatsz bármit. Próbálhatod bárhogy. Ja, nem, nem utálom, én szeretem az angolt, csak nem megy. Nem, szólíts fel nyugodtan mást, mert nekem nem fog menni. Ja, igen, megcsináltam a házim, de biztosan rossz. Kérdezhetsz, de automatikus válaszom mindenre az, hogy nem tudom. Tényleg nem tudom! Sosem tudtam, sosem fogom tudni. Jó, lehet, hogy most ezt éppen jól mondtam, de ez puszta véletlen. Igen, lehet, hogy ez a házi most jó lett, de a holnapi rossz lesz. Meg fogok bukni, úgyhogy inkább el se megyek a nyelvvizsgára.
A Tagadó nyelvtanuló azért nagyon jó, mert könnyű eset. Ha ez embernek van türelme és van rá alkalma, ezt a sok nemet egyenként ki lehet pukkasztani, meg lehet tőlük szabadulni. Tipikus nyelvtanfolyam szituációban ezek az emberek simán elüldögélhetnek a nembuborékukban, mert ha ők nem mondják, akkor majd mondja más, ha ők azt mondják, hogy nem tudom, más majd boldogan mondja, hogy én tudom.
Lehet, hogy egyszer-egyszer kapnak egy kis bátorítást meg egy kis dehogynemtudodpróbáldmeget, de őszintén: kinek van ideje, kedve és módja arra, hogy kihámozgassa a nyelvtanuló lelkét, amíg másik 10 malmozva várja, hogy vajon sikerül-e. Hát senkinek.
Pedig a Tagadóhoz módszeres munka kell, olyan, mint a tetűirtás. Úgy nem megy, hogy itt-ott elnyomok egy serkét, hanem szépen, szisztematikusan minden egyes nemre igent kell mondani. Ami meg tényleg nem, arra nemet, hülyének nézni azért nem kell a Tagadót (valóban találkoztam már olyannal, aki folyékonyabban beszélt nálad, ez nem az erősséged, de majd menni fog). A Tagadó jó alapanyag. Szerintem.
Az ijedt.
Nem biztos, hogy az utolsó kategória, de mindenesetre az utolsó, ami nekem eszembe jut. Rengeteg ijedt nyelvtanulóval találkoztam már, ők azok, akik fel se mernek nézni, rettegnek, amikor rájuk kerül a sor, próbálják a jó választ mantrázni, és nagyon megkönnyebbülnek, amikor végre össze lehet pakolni és hazamenekülni.
A rutintalan tanár azt hiheti, hogy ezek a nyelvtanulók utálják őket, de aztán a szünetekben mindig kiderül, hogy az Ijedt nagyon kedves és kifejezetten közlékeny a tanulási helyzeten kívül. Aztán beül a padba és retteg, mert hibázni iszonyú ciki, és mindenki más érti, csak én nem értem, ezmiértvan ezmiértvan, ezmiértvan, miért büntet engem az Isten?!
Az Ijedt egyébként nyelvvizsgázóként is azonnal beazonosítható, mert eleve remeg, szemében a rémület, és a teljesítménye percről percre romlik. Az első hibánál összeomlik, és onnantól kezdve semmi máson nem jár az agya, csak azon, hogy kész, megbuktam, ez már nem lesz meg és még ezek is azt gondolják, hogy egy hülye vagyok. Egyébként az Ijedt nem feltétlenül gyengébb, mint az átlag, de az tény, hogy a nyelvtanulás neki egyetlen véget nem érő kínszenvedés, állandóan benne van az ideg, és hát azt tudjuk, hogy ez a helyzetek minimális százalékában segíti a teljesítményt. De az Ijedt sem nehéz eset egy tanárnak, sokat és könnyen lehet rajta javítani egy kis odafigyeléssel.
Hát azt hiszem ennyi. Persze vannak még ilyen visszatérő esetek, mint a Főokos, aki egyszer valahol azt olvasta, hogy és teljesen biztos abban, hogy az úgy van, és nem így, ahogy a tanár mondja, meg a Lelkizők, akik a második órán megosztják mindenkivel a legbensőbb titkaikat, de ezek inkább egyedi esetek.
