A magány rengeteg ember életében nemkívánatos társ, és gyakran nemcsak átmeneti szállóvendég, hosszú évekre bebetonozza magát mellénk. Nem kérdéses, az egyedüllét alapvetően negatív állapot, de ha már a nyakunkon van, érdemes közelebbről megismerkedni vele, és a nagy magányban felfedezni ezt-azt.
A sikeres élet fokmérője minden ember életében más és más. Van, aki anyagi biztonságra törekszik, mások karrierre vágynak, és vannak, akik számára a kiteljesedett élet a harmonikus és kiegyensúlyozott lelkiállapotról szól. Utóbbiak akkor élnek teljes életet, ha sikerül kialakítaniuk azt a belső stabil életszemléletet, ami akkor is megmarad, ha olykor kicsúszik lábuk alól a talaj. Hitük, vallásuk vagy valamely belső kapaszkodójuk még akkor is mankót jelent, ha az élet úgy hozza, hogy egyedül maradnak és a magány lesz a társuk.
Ők képesek önmagukban lenni, a pszichés sértetlenségük érdekében pedig képesek arra, hogy érzelmeiket kezeljék. Ennek köszönhetően könnyebben viselik az elszakadást, az elválást, a negatív pillanatokban pedig gyakran szükségét érzik az elvonulásnak.
A türelmes és higgadt embereket tisztelik
Az egyedüllét képessége további adottságokat is felszínre hoz; a nyugalom, a derű és a türelem jellemzi őket. Aki türelmes, az tud várni, nem érzi szükségét annak, hogy azonnal reagáljon, nem hoz elhamarkodott, kétségbeesett döntéseket, időt hagy magának. A türelmes és higgadt embereket nagyon gyakran tüntetik ki bizalmukkal a környezetükben élők, és rendszerint megkülönböztetett tiszteletnek, elismerésnek örvendenek.
Léna (32) arról nem számolt be, hogy tényleg többen kérték-e ki a tanácsát, jobban megbíztak-e benne, amikor egyedül élt, de abban egyetértett, hogy türelmesebb emberré vált, amikor egyedül, magányosan élt. "Miután szakítottam a fiúmmal, úgy döntöttem, minimum három hónapot egyedül fogok élni, ha törik, ha szakad. Ezt azért tartottam fontosnak, mert úgy éreztem, máshogy nem fogok tudni a kapcsolatban felvett rutintól, automatikus válaszreakcióktól megszabadulni, a következő szerelembe ezeket akaratlanul is átviszem. A feladat cseppet sem tűnt teljesíthetetlennek, sőt, hasznosnak bizonyult. Az új kapcsolatba már úgy tudtam belekezdeni, hogy kipihentem, feldolgoztam az előző viszonyt, leszűrtem a tanulságokat, és megfigyeltem, ha egyedül élek, milyen igényeim vannak. Nagy meglepetéseket nem tartogattam magam számára. A magány, és egyedüllét nagyon jót tett nekem, sokkal nyugodtabbá váltam tőle. A mai napig igyekszem, hogy napi pár órát egyedül legyek, mert feltölt."
Minden ember vágyik a környezet elismerésére, ennek elvesztésétől nagyon sokan félnek, mert úgy érzik, az egyedüllét valahol egyet jelent a közösségből való kirekesztéssel. Azok, akik igénylik és meg is kapják környezetük rendszeres és elismerő visszajelzéseit, nehezebben maradnak egyedül.
Az egyedüllétet kezelni nem tudó emberek elhagyatva érzik magukat, hiszen a közönség elismerésére vágynak, az ebből fakadó belső nyugtalanságot pedig csak nehezen tudják kezelni. Eljuthatnak egy olyan stádiumba, amikor egy kóros önmegfigyelés alakul ki náluk, a környezet reakcióit gyakran túldimenzionálják, úgy hiszik, hogy megfigyelik és lenézik őket, ennek hatására pedig sokan a teljes elzárkózásba menekülnek. Esetükben hiányzik az erős belső én, ami a kételyek, kudarcok és a belső bizonytalanság esetén is gondoskodik a lélek stabilitásáról - írja a Psychologie Heute.
Amikor képes vagy kettesben lenni magaddal
Donald W. Winnicott, angol pszichoanalitikus az egyedüllét képességét, vagyis, hogy az ember kettesben tud lenni önmagával, a gyermekkorra vezeti vissza. Az a gyermek, akit szülei hagynak magában játszani, egyedüllétében nem kontrollálják, nem zavarják, az a gyermek elsajátítja egyedül lét képességét.
A szülőnek ez a hozzáállása feltételezi, hogy neki sem okoz gondot az egyedüllét, nem igényli a környezet és a gyermek folyamatos figyelmét, képes elfoglalni magát. Velük szemben vannak azok a felnőttek, akik képtelenek kezelni ezt az állapotot, állandóan a gyermek körül nyüzsögnek, megzavarják játékában, folyamatos késztetést éreznek a gyermek animálására, okítására, ezek a felnőttek figyelem nélkül egyszerűen nem képesek működni.
Emocionális egyedüllét
Bár sokan úgy hiszik, hogy a magány egy társtalan állapotot jelöl, annak nem mindig van köze egy partnerhez. A magányos ember társaságban, párkapcsolatban is magányos, attól a kínzó érzéstől szenved, hogy nem tartozik sehova és senkihez, egész egyszerűen képtelen kapcsolatokat létesíteni másokkal.
Egyedüllét és unalom
A két állapot szükségszerűen összekapcsolódik, azok, akik nem tudnak magukban lenni, gyakran unatkoznak és fájdalmasan vágyódnak a társaság után, sokszor úgy, hogy nem is tudják, valójában mire is vágynak igazán. Az ilyen típusú emberek gyakran éreznek tehetetlen haragot, dühöt és neheztelést, és mivel egyedül vannak, a sok negatív érzelmet önmaguk vagy egy vétlen személy felé irányítják. Jellemzőjük, hogy a rájuk telepedő csenddel sem tudnak mit kezdeni, valamilyen formában lármát csapnak maguk körül. Számukra a csend élettelenséget jelent.
Mariann (33) nem unatkozik, ha egyedül van, talán ideje se lenne rá, mert olyankor szorongással tölti az idejét. „Utálok egyedül lenni, számomra az egyedüllét büntetés. 17 éves korom óta, amikor is járni kezdtem az életem első fiújával, nettó három hetet töltöttem egyedül. Egyik pillanatban jól esett, hogy végre van egy olyan időszak az életemben, amikor senkihez nem kell alkalmazkodnom – alkalmazkodásban egyébként profi vagyok - a másik pillanatban halálosan megijedtem, hogy most mi lesz velem. Büntetésként élem meg azt is, ha egyedül kell aludnom. Szeretem a rendszeres, gyakori szexet, ha pár alkalom kimarad, már szorongok, hogy ez valaminek a vége lehet. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem normális, az ember tudjon egyedül lenni, évek óta próbálom megfejteni, mi lehet a magányfóbiám oka. Félek, hogy az élet rákényszerít majd arra, hogy huzamosan egyedül kell majd lennem, mert ettől félek a legjobban."
A magány kirekesztésének egy további jellemző technikája a túlzásba vitt munka. Azok, akik folyamatosan munkába kényszerítik magukat, megmenekülnek attól, hogy saját belső világukban, magukban maradjanak. Ezt a hozzáállást a mai teljesítménykényszer és a felgyorsult munkafolyamatok csak tovább erősítik.
A mókuskerékből csak a bátrak szállnak ki
Közhelynek tűnik, de ebből a sodró folyamatból rendszerint azok lesznek képesek kiszállni, akik elég bátrak ahhoz, hogy higgyenek önmagukban, ez a fajta hit pedig a tulajdon képességekbe vetett hiten alapul. Itt pedig szó sincs különleges képességekről, adottságokról, ezek az emberek tudatában vannak korlátaiknak, teljesítmény képük pedig nem az állandó perfekcionizmusra fókuszál. Aki képes felismerni korlátait, és ennek tudatában állít maga elé megoldandó feladatokat, az legtöbbször képes arra is, hogy magában legyen, az nem fél attól, hogy a szociális normákkal ellentétes döntéseket hozzon. Vagyis nem fél az egyedülléttől. Az ilyen ember soha nem lesz magányos, támasza az erős belső én.
