Nincs világ drog nélkül. Ez volt a június első napján hagyományosan ismét a szenvedélyekről szóló előadássorozat lényege. Egy újabb alkalom beszélni a függőségekről, azok megelőzéséről, de sokkal inkább kezelhetőségéről.
Délre érkeztem, s egyenesen a Kesztyűgyár Közösségi Ház Tükörterme felé tartottam. Hatalmas tumultus fogadott, többségében középiskolások rendhagyó osztályfőnöki óráját spórolták meg a tanárok. Talán abban a tudatban, hogy amiről itt nem hallanak, az valójában nincs is. Aztán kinyílt az ajtó. Hosszú, és a kitóduló arcok látványából ítélve szenvedélymentes lehetett az előző óra.
Volt, aki félig vízzel telt sörös pohárral a kezében, 'szenvedélyünk az alkohol, de már nem nekem' elszánt mozdulatokkal csinált magának utat a tömegben. Azt nem tudni, hova siethetett, de ha ez ilyen gyorsan megy, akkor gondoltam mindenki megnyugodhat, jó helyen van. Aztán persze ott volt a másik oldal, akik már alig bírták mutató és középső ujjaikat kordában tartani, s a következő potenciálisan elszívandó szál cigit sodorták idegesen. Nem mehet mindenkinek egyik pillanatról a másikra.
Aki mértékkel él, meghekkeli a világot
Dávid Ferenc, a Kék Pont Alapítvány munkatársa a teremben ülő 17-18-as átlagkorosztályhoz alkalmazkodva morálfilozofikus nevelés helyett a jelen állapotok által megkövetelt, puhán spanolós hangnemre tért át. Már csak azért is, mert tudja, hogy ha drogról esik szó a fiatalok körében, álnok és hazug kommunikációval tökéletesen hiteltelenné válna már az első néhány mondat után.
Ezért arról beszélt inkább, hogyan regulázzuk meg vágyainkat, melyet az alkohol, a cigi, a szex vagy netfüggése vált ki. A válaszként megszülető mértékletesség elve mellett, amelyet a hedonizmus és a teljes tisztaság között találunk, egy újabb fogyasztható irányt lőtt be. Mert azt mondja, drogmentes világról beszélni vicc, inkább a tudatmódosító szereket kellene valamivel pótolni. A lényege, hogy kezdetben a mértékletességgel a gyönyörnek csak egy általunk korlátozott fokát éljük meg, majd később magát az örömforrást cseréljük le. Egy idő után pedig képesek leszünk az élet örömei felett uralkodni, s újrahekkelni saját világunkat.
Az igazi junkie iszik, dohányzik, cuccol, terhes
...és a jövőképe totálisan hiányzik. Erre a képre alapozta hazánk népszerű (bár erre azért nem szükségszerű büszkének lennünk) toxikológusa az előadását. Kurt Cobain, Jimi Hendrix, Mick Jagger és sok egyéb példaképen keresztül mutatta be, hogyan lehet darabokra szétesni a drog rabságában. Mert nem titok, a legnagyobb sztárok a legkomolyabb felhasználók, és mert a legveszélyesebb dolog az ezekre alapozó példaállítás. Ugyanis minden korban a legfiatalabb generáció választ magának példaképet. Így volt ez mindig, és így lesz továbbra is. Aztán a látszólag könnyen elvakító fény, a tévesen követett kortárs csoportminta szívatja el az első szál cigit, segít tekerni az első jointot, és gurítja le az első pohár töményet, míg végül minden drog divattá válik.
Van, aki a médiára fogja, van, aki valós problémaként kezeli, de tény, hogy a pszichotróp anyag kifejezés az utóbbi időben példaképekkel összefüggésben is könnyen megtanulható volt. Dr. Zacher Gábor toxikológus elmondta, nem okítani jött, még csak nem is riogatni. A videoklippek beszéltek helyette, melyek sikátorokban élő hajléktalan anyagozó szerelmesekről, terhes lányokról szóltak, akik a napi fejadagért cserébe bárkivel elmennek, és azokról az emberekről, akik olyan feldolgozhatatlan magasságra jutottak, hogy aztán csak a legmélyebb pokolban tudták ezt megélni.
A függőség nem gyógyítható
Zacher szerint a függőség nem gyógyítható betegség, csak az absztinencia időszakát lehet kitolni ideális estben minél hosszabbra. Segíteni pedig csak azon lehet, aki ezt hagyja. Amy Winehouse Rehab című klipje sem véletlen került az óra végére, a segítő kéz visszautasításáról szól. Ő 10 napig sem bírta az elvonón a tisztaságot, azóta hétről hétre kezdi újra életét.
Persze van olyan függőség is, ami nem pótolható, mégis érdemes vele élni. Zacher Gábor egy alkalommal málna-függéséről beszélt. Most azt mondta, ha nincs szezon, ott van helyette a csokoládé, az edzés, és a családfüggősége. Mindezt megfejelve jó nagyadag munka-alkoholizmussal. Ezekről soha nem hajlandó lemondani. Beszélgetésünk után hanyagul derekára kötötte pulcsiját, végigtapogatta zsebeit, s közölte, hogy most pedig alig várja, hogy eleget tegyen egyik szenvedélyének. Hagytam, hogy rágyújtson.
Mutass egy embert, aki jó!
Ezzel a jelképes értékű mondattal zárta egy színház-terápiás csoport az előadását. A Színház Megállót talpra állt drogfüggők alapították és működtetik, azért, hogy időt, teret és lehetőséget teremtsenek a zsákutcába jutott fiataloknak, s hogy visszataláljanak önmagukhoz és rögös útjuk közben elvesztett kapcsolataikhoz.
A zsúfolásig telt apró teremben alig jutott hely az érdeklődőknek, néha úgy préseltük egyre beljebb egymást az ajtófélfa tövében állva. Ezek ellenére a döbbenet, a szinte bőrünkön tapintatható feszültség még az üvöltő csend közepette is érezhető volt.
A leküzdendő szenvedélyt, a megélt függőségeket jelképező maszkokban, esetenként sötét leplekbe burkolva meséltek a testek a valóság egy szubjektív apró darabjáról. Ez a valóságként megélt fikció, a félelem és a magány lehet egy a drog és képzelet világába menekülő ember sajátja is, miközben ugyanezt képesek átélni azok a szereplők is, akik érzéki tapasztalásukkal merik megélni személyiségüket. A kérdést, miszerint vannak e jó emberek, a hallgatóságra bízva nyitva hagyja. Azonban az általuk létrehozott világban a „jó" jelzőt mégiscsak újra kell definiálniuk. A jó, az önmagához őszinte, érzékeny szívű, morális parancs nélkül élő alkotó ember.
Fotó: Kováts Dániel
