Mindössze ketten élnek már csak vastüdőben a világon: az ő életüket megmentő találmány célja eredetileg nem az volt, hogy a gyermekbénulás áldozatain segítsen, és még szabadalmi vita is kialakult az eredeti vastüdő tervei miatt.
Azt, hogy miként működik az emberi tüdő, már 1670-ben leírta John Mayow: a mellüreg kitágulásával telik meg levegővel ez a létfontosságú szervünk. Mayow modellezte is a folyamatot: egy fújtatóba helyezett hólyagot, mely megtelt levegővel, ahogyan a fújtató kitágult, majd amikor azt összenyomta, kiszorította belőle a levegőt is.
A vastüdőt nem arra a célra építették, amire használták
A folyamat megismerése vezetett a negatív nyomású lélegeztetés elvéhez, mely a vastüdőt, illetve az azóta alkalmazott modernebb lélegeztetési módszereket is működteti. Az előbbi első változatát 1923-ban alkották meg a Harvardon: Philip Drinker és Louis Agassiz Shaw közös munkájának eredménye volt a vastüdő, melyet nem a gyermekbénulás áldozatain segítő orvosi eszközként alkottak meg.
A gázmérgezést vagy áramütést szenvedett betegek mesterséges lélegeztetését szerették volna megoldani egy szerkezettel.
A két feltaláló két porszívót és egy vasmonstrumot épített egybe, a végeredmény pedig egy autóéval vetekedő méretű készülék volt. New York City egy kórházában a különböző források szerint 1927-ben vagy 1928-ban vették használatba a készüléket, egy gyermekbénulásos kislány kezelésére. A harmincas évek elején aztán a gyermekbénulás-járvány miatt tömegek szorultak rá, hogy vastüdő segítsen nekik életben maradni: ekkorra már hatalmas volt a kereslet az eszközökre.
Kezdetben a beteg feje sem lógott ki belőle
Az első vastüdőkhöz képest a ma még használatban levő darabok meglehetősen modernek, bármennyire is furcsán hangzik ez a kifejezés. Drinkerék első változatában még nem lehetett kívülről hozzáférni a beteghez, így
nem volt megoldott a mosdatás sem akkor, amikor valaki ennek segítségére szorult, ráadásul a páciens feje sem volt szabadon.
Később ezt már megoldották egy gumigallér segítségével, de még mindig volt mit továbbfejleszteni a vastüdőn. 1933-ban szabadalmaztatták annak második változatát, amely John Haven Emerson nevéhez fűződik: ebben a beteg már olyan ágyon fekszik, amely könnyedén kicsúsztatható a gépből, illetve nyílásokat is tervezett a gépre, melyeken keresztül be lehet nyúlni abba, így akár mosdatni is lehet azt, akit lélegeztet.
Drinker és anyaintézménye, a Harvard ugyanakkor azt gondolták, hogy ez a vastüdő túlzottan sok ponton hasonlít az általa tervezett, eredeti géphez, ezért beperelték John Haven Emersont, a bíróság ítélete azonban nem kedvezett nekik. Azt állapították meg, hogy minden technológia, amelyet Drinker és társa beépített a gép első változatába, már a vastüdő megalkotását megelőzően is létezett, ezért nem is lehetett volna szabadalmaztatni az általuk összeállított szerkezetet. Az ítélet értelmében a technológiát, amely emberéletek ezreit volt képes megmenteni, szabadalom nélkül kellett megosztani mindenkivel, aki csak kíváncsi volt arra.
Kínokat éltek át a szerkezetben
Ennek köszönhetően jött lére egy harmadik, ausztrál változat is a gépből. Amikor a szigetországot 1937-ben maga alá gyűrte a gyermekbénulás-járvány,
az ausztrál kormány túl magasnak tartotta annak költségét, hogy Drinker találmányából rendeljenek és szállíttassanak nagy mennyiségben.
Felkérték hát Edward Bothot, hogy tervezzen egy olcsóbban, nagy tömegben előállítható vastüdőt. Ennek alapanyaga furnér volt, ami a vasnál sokkal könnyebb és egyszerűbben beszerezhető.
Ezt a gépet a gyártás után akár egy órával már használni is lehetett, és szállítása is sokkal kevésbé nehézkes, mint egy fémből készített változaté.
Az, hogy a legkülönbözőbb innovációk tették egyszerűbbé a vastüdő használatát, még nem könnyítette meg azok életét, akik a készülékbe kerültek. Legtöbbször hatalmas fájdalmat éltek át, delíriumközeli állapotban kezelték őket, de nemcsak azt kellett emellett elviselniük, hogy egy hatalmas dobozba zárják testüket, hanem kellemetlen beavatkozásokat is végeztek rajtuk túlélésük érdekében. A következő procedúrák mint bevettek voltak a vastüdőben élőknél:
- vérátömlesztés,
- intravénás táplálás glükózsziruppal,
- katéter behelyezése, illetve eltávolítása,
- a műszer folyamatos beállítása, illetve a beteg testének átpozicionálása.
Kevesen ragadtak benne örökre
A vastüdővel kezeltek általában csak percekre voltak képesek elhagyni az eszközt: az olyan beavatkozásokat, amelyeket nem lehetett abban elvégezni, mint például a fizikoterápia, ebben a rövid időben kellett végrehajtani rajtuk.
A legtöbb páciensnek heteket, esetleg hónapokat kellett csak az eszközre hagyatva töltenie: ez idő alatt terápia segítségével újra meg tudott erősödni izomzatuk, perceket, majd órákat tölthettek a gépen kívül eljutva addig a pontig, amikor már egy egész napot végig tudtak csinálni légzéstámogatás nélkül.
Ekkor már csak éjszakára kellett befeküdniük a gépbe, a későbbiekben pedig olyan ágyakon tölthették ezt az időt, amely gyakorlatilag ringatta őket: ahogyan szerveik emelkedtek és süllyedtek, úgy segítették légzésüket.
A károsodott izmok teljes gyógyulási ideje két évet is igénybe vehetett, amíg pedig passzívan, fekve töltötték napjaikat a vastüdőben, szükség volt arra is, hogy más izmaikat megóvják a teljes leépüléstől, ezért masszázst és egyéb technikákat is bevetettek.
A technológiát szép lassan felváltották a modern lélegeztetőgépek, melyek pozitív nyomással juttatnak levegőt a tüdőbe: mára már csak Paul Alexander és Martha Lillard tölti idejének egy részét vastüdőben. Róluk és arról, milyen nehézségekkel küzdenek meg, ebben a korábbi cikkünkben írtunk.
