Szilveszteri vacsorákon és újévi ebédeken ma is gyakori fogás a ropogósra sült malac. Ilyenkor megvásároljuk a négylevelű lóherét, és a mini kéményseprőt vagy patkót is hazavisszük a boltból, biztos, ami biztos alapon.
Az újévi malac túrja ki a szerencsét, és talán az asztalra is azért kerül szegény, hogy el ne futhasson vele. De annak, hogy miért éppen a malac túrja ki a szerencsét, racionálisabb és a régmúltba visszavezethető oka van: a hűtőszekrény előtti időszakban disznót vágni nem volt célszerű bármikor, csak a fagyos téli hónapokban.
Szent Hurka napja
A téli disznóölés hagyományosan legkorábbi napja, december 21-e éppen a téli napfordulóra esett, s ezen a napon már a rómaiak is szívesen rendeztek Saturnaliát, amikor is a leölt disznót Saturnusnak áldozták fel. A középkori Franciaországban megszentelték a disznóölés napját, ez volt a Saint Cochon (Szent Disznó) vagy a Saint Boudin (Szent Hurka) napja.
A középkorban az észak-európai karácsonyi asztalokon megkülönböztetett helyet foglalt el a vadkan feje; és a karácsonyi „úri sport” a vadkanvadászat volt.
A disznóhoz kapcsolódott még a falánkság, a tisztátalanság és a szaporaság jelensége, a háziállatként nevelt disznó viszont a bőség jele volt.
Malacpersely Jáváról
A bőség másik jele pedig mi más lenne, mint a pénz. Meglepő módon a malacpersely ötlete nem az európaiak fejéből pattant ki: az első malacperselyek Indonéziából, Jáva szigetéről kerültek elő. A kínai rézpénzek tárolására alkalmas edényfélét valószínűleg azért mintázták a disznókról, mert nagy, kerek hasuk a jólétet, iszapban hempergésük pedig a Föld szellemével meglévő kapcsolatot szimbolizálta. Egyes elméletek szerint
a malacpersely Jáváról jutott el egy szerzetes közvetítésével Európába,
mások szerint Európában a jávaiaktól függetlenül felfedezték a hasonlóságot. Mindenesetre Németországban már a XIII. században használtak malacperselyt, az óangol nyelvben pedig a pénz tárolására használt agyagedényt nevezték pyggnek.
Hit, remény, szeretet… és szerencse
A négylevelű lóhere ritka előfordulásának és kereszt alakjának köszönheti, hogy évszázadok óta szerencsehozóként tekintünk rá. „Ritka, mint a szerencse”, mondhatták rá, és már készen is volt az analógia. Valóban ritka: minden tízezer háromlevelű lóherére jut egy négylevelű növény. A hagyomány szerint mind a négy levélke jelképez valamit: egy a hitet, egy a reményt, egy a szeretetet és egy a szerencsét. De a négy levélke a kiteljesedett, baj nélkül véget ért óévet is szimbolizálhatta.
A legenda szerint Éva a paradicsomból való kiűzetésekor egy négylevelű lóherét szakított le, s vitte magával emlékül.
A babona szerint a négylevelű lóhere akkor fejti ki igazán szerencsehozó hatását, ha véletlenül találunk rá, nem pedig célzottan keresgéljük.
Szerencse, ha nem ég le a ház
A kéményseprő felbukkanásához kötődő babona nem a véletlen műve: régen a kéménytüzek egész városrészek leégéséhez vezettek, így jó jelnek tekintették, ha a kéményseprő elvégezte a munkáját, s nem fenyegetett a tűzvész veszélye. A gerendák, a zsúpfedél szintén könnyen gyulladtak lángra, így az ember, aki a kéményt rendben tartja, a tűztől óv – és mi lehetne nagyobb szerencse, mint a tűztől való megmenekülés?
A patkó a lovak és a tűz erejét is hordozza
A patkó több szempontból is szerencsehozó jelképnek számított. Egyrészt a ló ősidők óta a szerencse, a termékenyítő erő, a maszkulinitás, az uralkodói hatalom megtestesítője. A lóáldozat a legjelentősebb áldozatnak számított, s a házak vagy a kapuk fölé is gyakran lófejet szögeztek, hogy az isteneknek kedveskedjenek.
Ennek a szimbólumnak a tartalmát vette át a patkó; amely ráadásul a tűz és a kovács erejét is magában hordozza.
Az igazán szerencsét hozó patkó az, amit véletlenül találnak – aki pedig szemfüles, azaz „a maga szerencséjének a kovácsa”, könnyedén megtalálhatja a lovak lábáról leeső patkót.
Nem csak újévkor hoz szerencsét
Egy másik elképzelés szerint a patkó alakja is szerepet játszhatott a szerencsehozó jelképpé válásában. Nyitott alakjánál fogva az éppen lezáruló évkör szimbólumává vált, ráadásul holdsarlóra emlékeztető alakja miatt a kelták holdistennőjét, Eponát is megidézi, akit kancája hátán ábrázoltak. A ház bejárata fölé helyezett patkó szerencsét hozott szinte minden kultúrában. A legjobb az volt, ha a patkó vasból készült, és hét szöggel erősítették fel, mivel a hét a legszerencsésebb szám. A legenda szerint a tizedik században egy Dunstan nevű férfi kovácsként dolgozott, mielőtt Canterbury érseke lett. Egy napon az ördög bement Dunstan műhelyébe, és megkérte, hogy patkolja meg a lovát. Dunstan úgy tett, mintha nem ismerné fel, és beleegyezett a kérésbe; de ahelyett, hogy a ló patájára szegezte volna a patkót, inkábbaz ördög lábára szegezte, nagy fájdalmat okozva neki. Az ördög könyörgésére végül Dunstan leszedte róla a patkót, de csak azután, hogy az ördög megígérte: soha nem lép be egy olyan házba, amelynek patkó van a kapuja fölött.
