Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Vannak veszélyeztetett szakmák, de bárki beleeshet a hibába, hogy miközben másokért él, magát végletekig elhanyagolja. Hogyan és hol húzzuk meg a határokat?
A filozófia történetében számos gondolkodó hangsúlyozta, hogy másokon segíteni az emberi élet legmagasabb rendű tevékenysége. Arisztotelész szerint a boldog, kiteljesedett élet az erények gyakorlásán keresztül valósul meg, amelyek közül a nagylelkűség és az igazságosság kiemelkedik. Kant az emberi méltóság tiszteletét tekintette erkölcsi kötelességnek, amelyben a másik segítése a legnemesebb tett. Levinas radikális etikája szerint pedig a másik ember iránti felelősség megelőz minden más szabályt: az etika ott kezdődik, amikor válaszolunk a másik szükségletére. A vallásfilozófiai hagyományban ugyanez a gondolat jelenik meg a felebaráti szeretetben, amelyet a kereszténység a legmagasabb erényként tart számon.
Kizárólag másokért – és nincs megállás
Ápolók, orvosok, szociális munkások, pedagógusok és terapeuták nap mint nap másokért dolgoznak, de szakmától függetlenül is élnek közöttünk emberek, akik mindig, minden körülmények között valakit saját maguk elé helyeznek. Ez a hivatástudat az, divatos kifejezéssel élve „helper funkció”, ami akár saját életük kárára fordulhat. A túlzott empátia, a mások iránti állandó felelősségérzet és a határok hiánya könnyen vezethet kiégéshez – amely nemcsak a munkát, hanem a magánéletet is kisiklatja.
Nem mindegy, hogyan érzünk együtt
A szakirodalomban egyre gyakrabban emlegetik a „compassion fatigue”, vagyis az együttérzés-fáradtság jelenségét. Ez nem más, mint amikor a segítő munkát végző, vagy másokért élő ember fokozatosan elveszíti a lelki erejét a folyamatos érzelmi terhelés miatt. Ilyenkor nem csupán fizikai kimerültségről van szó, hanem arról is, hogy a segítő empátiája eltompul, egyre nehezebb lesz valódi együttérzéssel fordulni a kliensekhez, betegeikhez. Mindez nemcsak a munkát teszi nehezebbé, de bűntudatot is szülhet: „Hogy lehet, hogy már nem tudom olyan odaadással végezni, mint régen?” Ez az önvád pedig tovább gyorsíthatja a kiégés spirálját.
Miért olyan sérülékenyek a segítők?
A segítő szakmákban dolgozók gyakran magas szintű belső elvárásokkal élnek: „nekem mindig rendelkezésre kell állnom”, „nem engedhetem meg magamnak, hogy nemet mondjak”. Ez a perfekcionizmus és bűntudat azonban hosszú távon kimerítő.
A segítő hivatásúaknál nagyobb a krónikus stressz és a depresszió kockázata, mint az átlagpopulációban.
Ehhez társul az a pszichológiai mechanizmus, hogy sokan saját értékességüket is abból mérik, mennyire tudnak másoknak segíteni. Ha pedig nem képesek mindenkit „megmenteni”, vagy mindig kielégíteni a többiek igényeit, könnyen az önvád csapdájába kerülnek, belső ürességet élhetnek át, akár életvezetési zavarokba gabalyodhatnak.
Ha érdekel, hogyan kerülhető el ez a csapda, ajánljuk a teljes cikket a Weborvos.hu-n.
