Volt, aki a salgótarjáni bányából került a bírói pulpitus mögé, mások szűcssegédből vagy lakatosinasból lettek államügyészek. A kommunista Magyarországon öt éven keresztül működött a bírói és ügyészi akadémia: a rendszer hű szolgái sokszor a hal164844álos ítéletek meghozatalát is készséggel elvállalták.
1949. október 15-én Rákoskeresztúron, a hajdani Vigyázó-kastélyban száz munkás származású fiatal ült vissza az iskolapadba. Többségük az elemi iskola hat osztályát végezte el addig: volt köztük harminc bányász (Tatabánya és Salgótarján környékéről), harminc nagyüzemi dolgozó, húsz katona és tizenöt rendőr. Ők voltak azok, akikből a kommunista magyar állam a rendszerhez hű bíró- és ügyészapparátust kívánta kiképezni – tíz hónap alatt.
"Új, kommunista bírák kellenek"
Rákosiék számára hamar világossá vált, hogy a nagy tudású és nagy gyakorlattal rendelkező, ám még a Horthy-rendszerből ottmaradt bírók és ügyészek nem fognak asszisztálni a kirakatperekhez. Ezért, szovjet mintára úgy döntöttek, szakítanak a jogászképzés addig megszokott gyakorlatával: az árnyalt érveléstechnika és az alapos jogi ismeretek immár feleslegesnek számítottak az új rendszerben. Rákosi parancsba adta, hogy „új, kommunista bírák kellenek”, azaz olyan, a rendszerhez hű káderek, akik különösebb aggályok nélkül képesek lesznek meghozni a kegyetlen, sokszor halálos ítéleteket. A kiválasztottakat szolgálataikért cserébe busásan megjutalmazták: az így kiképzett politikai bírák rendes bérükön felül az ÁVH-tól és az Igazságügyi Minisztériumtól is kaptak fizetést. Nem is keveset: akár két-háromezer forintot, ami az ötvenes években igen jelentős összegnek számított.

Gyorstalpaló, elvtársaknak
A munkás származású, 25 és 35 év közötti jelentkezőknek (akik között tizenöt nő is volt) egy harminchat kérdésből álló kérdőívet kellett kitölteniük, amint azt Zinner Tibor történész, egyetemi tanár, a téma kiváló ismerője Gyorstalpaló, elvtársaknak című könyvéből megtudhatjuk. Ebben jövedelmi viszonyaikról éppúgy be kellett számolniuk, mint családtagjaik párttagságáról vagy háborús tapasztalataikról. Mellékelniük kellett egy önéletrajzot és az MDP ajánlását, majd ha mindezt sikerrel teljesítették, a jelentkezőket kiválogató bizottság szóbeli beszélgetésre hívta az illetőt. A bizottság ezek alapján meghozta a döntést; Kispál Pál esetében például ezt: „Átlagon felüli mértékben értelmes, fejlődőképes, ideológiai képzettségére az 1 hónapos pártiskolán kívül nehéz munkája és pártmunkája mellett kellő súlyt nem tudott fordítani.
![]()
Átlagon felüli káder. Az Akadémiára való felvételét javasoljuk.”
A hiányos tudással felvett jelentkezők nemcsak ideológiai és jogi továbbképzésben részesültek, de külön kellett oktatni őket helyesírásra és matematikára is. Egy 1952-es jelentés szerint akadt olyan hallgató, aki azért hagyta el az akadémiát, mert „a tanultakat nem tudta megérteni”, egy másik „megijedt a tanulástól”, egy harmadik pedig időközben ráébredt, hogy a jogi pályához mégsem érez kedvet. A fegyelemmel kapcsolatban is akadt némi kivetnivaló:
![]()
„Nem egy esetben előfordult, hogy szombat és vasárnap este egyik, másik hallgató erősen italos állapotban tért vissza az Akadémiára.
(…) Szombaton, vasárnap a korcsmázás erősen dívik. A női hallgatóknál pedig a táncszenvedély és a szórakozni vágyás. – jelentette a Tanulmányi Osztály 1952-ben. Zinner Tibor könyvéből (amely innen szabadon letölthető) is kiderül, hogy a tanuláshoz nem szokott hallgatók hamar túlterhelődtek: volt, aki gyomorvérzést kapott, mások idegösszeomlást szenvedtek. A hallgatók ráadásul egymásban sem bízhattak, mert a pártnak gondja volt rá, hogy a besúgói hálózatot is kiépítse közöttük.

"Megteszek minden tőlem telhetőt"
1966-ban Jáger László, aki asztalostanoncból lett rendőr, majd ítélőbíró a Budapesti Katonai Törvényszéken, így emlékezett vissza erre az időszakra: „Egy év alatt kellett felkészülni erre a sokágú és nehéz feladatra. Tanultam nappal és gyakran éjjel is. Büszkének kellett volna lennem, hiszen fontos posztra állított a párt s engem gyötört a kétség: helyt tudok-e állni?
![]()
A felelősség lázától égett az arcom s azzal nyugtattam magam, megteszek minden tőlem telhetőt.”
A „minden tőlem telhető” a halálos ítéleteket is jelentette, amit nem is tagadott, amikor a Néphadsereg erről kérdezte: „Három ellenforradalmár fegyverszerzési szándékkal bestiális módon meggyilkolt egy karhatalmista tisztet. Bevallották, hogy a rendszer megdöntésére szervezkedtek. Vajgel Mihály és Nyemcsok György vádlottakat halálra ítéltük, a harmadrendű vádlott súlyos börtönbüntetést kapott. Aki a néphatalomra támad, annak számolnia kell a mi öklünkkel is.”

Így gondolhatta ezt Csordás Jánosné Varga Julianna is, „ez a fiatal, csinos, szőke asszony, aki már az új ügyészgenerációhoz tartozik” (ahogyan a Pest Megyei Hírlap írta 1958-ban). 1944 őszén egy parasztember a vele szemben erőszakosan fellépő, fegyverrel fenyegetőző szovjet katonát megölte egy vasvillával, de a (valódi) bíró által meghozott ítélet jogos önvédelemnek minősítette a tettet. Varga Julianna alig másfél hónapja volt államügyész, amikor fellebbezést nyújtott be a felmentő ítélet ellen, amely után a vádlottat kivégezték. A bírói és ügyész akadémia hallgatói ugyanis, miután végeztek a tíz hónapos gyorstalpalóval, ugyanolyan hatáskörben dönthettek élet-halál kérdésekben, mint jogot végzett kollégáik.
Lakatossegédből igazságügyi miniszter
Szegedi Vilmos szűcssegédből lett néhány hónap alatt államügyész és bíró, majd elvégezte a jogi egyetemet is. Pályafutása során 15 halálos ítéletet szabott ki. Volt, aki egészen magasra emelkedett az gyorstalpaló után: Kovács Béla lakatossegéd előbb Szegeden lett hadbíró, majd ő lett a Budapesti Katonai Törvényszék elnöke, 1953-ban pedig Rákosi igazságügy-miniszterré nevezte ki. Az ő nevéhez fűződik többek között a magyarországi szalézi rend egyes tagjai ellen koncepciós perben hozott négy halálos ítélet is.
A bírói és ügyészi akadémián öt évig, 1954-ig képezték a vérbírókat, akik egyre többen lettek: a második évfolyam már kétszáz fővel indult. A koncepciós perek időszakában, majd az 1956-os forradalom és szabadságharc után az akadémia hallgatói számtalan halálos ítéletet hoztak: csak az első évfolyamon végzett száz „bíró” 73 halálos ítéletet szabott ki, és a forradalom megtorlása idején az összes halálos ítélet kétharmadában volt valamilyen szerepük. (Borítókép: Fortepan / Fortepan/Album045)
Ha olvasnál arról is, mi vitt rá egyeseket arra, hogy önként csatlakozzanak az ÁVH-hoz, ezt a cikket ajánljuk.
























