Az 1970-es években a szocialista tábor baráti országai között virágzó ösztöndíjprogramok élénk egyetemi életre, barátságok szövődésére kínáltak lehetőséget, megfelelő politikai kontroll mellett. A Díványnak mesélő, akkor még egyetemista lányok ma már nagymamák, de életükben meghatározóvá vált az ösztöndíj nyújtotta élmény, néha szerelem is.
Évi Budapesten ismerkedett meg későbbi férjével, aki ösztöndíjjal Kubából érkezett Magyarországra tanulni. A mára többszörös nagymamától megtudtuk: „Rendkívül összetartó csapatok érkeztek Kubából tanulni Budapesten kívül a debreceni, a veszprémi és a szegedi egyetemre. Havonta összejártak, amiben persze annak is része volt, hogy ezeken az alkalmakon is ellenőrizték őket a közéjük vegyült pártemberek, illetve a Kubai Nagykövetség delegáltja is rendszeres politikai eligazítást tartott nekik.”
A karibi fiatalokat először egy nyelvi felkészítő év során megtanították magyarul, utána kezdhették meg itt egyetemi tanulmányaikat.
Szocialista rend és fegyelem
Az akkori kollégiumi körülmények hagytak némi kívánnivalót maguk után, de az ideérkező kubaiak így is sokkal jobb életkörülményekkel találkoztak nálunk, mint amilyenek közül jöttek. „Az 1970-es évek második felében Magyarországon már egy fellazult szocializmust, enyhébb szabályokat találtak a kubai diákok” – meséli a később történelemtanárrá lett Évi. „A puskázás például náluk főbenjáró bűn volt, s emlékszem egy esetre, amikor egyikőjük egy zh során lebukott. Egy beépített hallgatótársa észrevette, és jelentette az illetékeseknek. Hatalmas feneket kerítettek az ügynek, végül számos tárgyalás után a fiút hazaküldték Kubába” – eleveníti fel a történteket Évi.
Szerelmek, házasságok
„A kollégiumot, ahol laktak, Infecundin diákszállónak nevezték el, nem minden él nélkül” – kacag fel huncut tekintettel visszaemlékezve Évi, majd folytatja: „Akkoriban két fogamzásgátló tabletta létezett, az egyik ezt a nevet viselte, s innen ragadt a kollégiumra is, sejthető okokból. Természetesen a kubai fiúk bőszen udvaroltak a magyar lányoknak, és sok szerelem szövődött. Köztük a miénk is. Az viszont fel sem merülhetett, hogy egy kubai fiú Magyarországon maradjon. Abban az időben az volt az érvényben lévő szigorú szemlélet, hogy a kubai Kubában lakik.
Megbélyegezték azt a családot, amelynek szégyenszemre valamely tagja külföldre »emigrált«.
Így ha egy kapcsolatot komolynak gondoltak, nem volt mese, a lánynak kellett mennie” – idézi fel emlékeit Évi. „Ha azonban a lány nem vállalta a Kubába költözést, akkor el kellett válniuk. Jó néhány ilyen szakítást, drámát néztem végig, de én magam vállaltam a kiköltözést. Itt házasodtunk össze 1979-ben, majd a férjem hamarosan visszament, s én csak egy év távkapcsolat után tudtam követni” – nosztalgiázik Évi, aki három havannai év után végül elvált, és visszaköltözött Magyarországra.
Nem csak a latin virtus tette…
Éviéhez igen hasonló Stefi története is: „Későbbi férjem Etiópiából érkezett Budapestre, eredetileg az orvosi egyetemre, de mivel nem vették fel, ezért a Testnevelési Egyetemet végezte el olyan nagy sikerrel, hogy később az első doktoranduszok között volt. Családja furcsállotta, hogy egy olyan országba megy tanulni, amit (majdnem) úgy hívnak, hogy »éhes« (hungry). Itt ismerkedtünk meg, miközben én bölcsészkarra jártam. A házasságunk ugyan válással végződött, s én 1-2 év után hazaköltöztem Etiópiából, de szerelmünkből két gyönyörű gyermekünk született.”
Magyar ösztöndíjasként külföldön
Egy távkapcsolat 1979-ben nem ugyanúgy festett, mint ahogy manapság: percenként egy sms, folyamatos chat és videókapcsolat, Skype, Viber, non stop, on line, real time… Két magyar fiatal, Magdi és Józsi 1977-ben házasodtak össze, a friss diplomás fiatal ara pedig spanyol szakos bölcsészként lehetőséget kapott Kubába utazni egyetemi ösztöndíjjal. A fiatalok tudták, nem szabad kihagyni egy ilyen lehetőséget, mégsem volt könnyű közel egy éven át távkapcsolatot fenntartani. „Sokszor magnókazettára beszéltünk, és a kazettát küldözgettük egymás között, hogy halljuk is a másik hangját” – emlékszik vissza Magdi. „A követségen keresztül a ki- és beutazókról is lehetett mindig tudni, így a másik bevált módszer, a lassú és bizonytalan posta helyett az volt, ha utazókkal küldözgettük az egymásnak szánt leveleinket. Nagyon nagy szó volt, hogy a férjem végül egy hónapra utánam jöhetett.”
„A repülőjegyet én küldtem kintről haza neki, így érkezett ki Havannába ruhaneművel és tisztítószerekkel feltankolva. Ezeknek hála, egy kis csencseléssel szert tettünk némi pénzre, amin aztán vonattal bejártuk az országot” – mesél tovább Magdi. „Az év többi részében leveleztünk ki- és beutazók segítségével, és párszor interurbán telefonhívásra is sor került. Ezt nemcsak a 6 órás időeltolódás nehezítette, hanem az is, hogy sok lakásban itthon sem volt még telefon. A férjemet is csak a munkahelyén tudtam utolérni, ahol 3 műszakban dolgozott, de több órába telt, mire behoztak egy pár perces ilyen hívást” – ecseteli a ma már hihetetlennek tűnő körülményeket a Józsival azóta is boldog házasságban élő nagymama.
Az egyetemi ösztöndíjasok vidám barakkja
„Jó dolgunk volt!” – meséli meghatározó élményeit lelkesen Magdi, aki erről a mozgalmas évről naplót is vezetett. „Noha Kuba szigetország, a kubaiak nem tudnak úszni, és soha nem jutnak halhoz. Az országban már javában jegyrendszer volt, és a helyiek húst, ami csakis csirkét jelentett, talán havonta egyszer ehettek. Míg a vécépapír egészen napjainkig hiánycikk Kubában, nekünk már 1979-ben tisztasági betétet és tampont osztogattak, amikor ezekről itthon még hallani sem lehetett. Mi viszont néha diplomataboltban is tudtunk vásárolni, s egy szállodai színvonalú, miramari villában laktunk szlovák, orosz és lengyel diáktársainkkal együtt. A tanulást kevéssé kérték rajtunk számon, viszont ha valami híresség érkezett ki hazánkból, a követség elvárta, hogy tolmácskodni menjünk. Ennek köszönhetően olyan helyekre és fogadásokra is bejuthattunk, ahova egyébként semmi esélyünk sem lett volna.”
Egyébként a helyiekről
„Noha nekünk messze jobb dolgunk volt, mint egy kubainak, így is mindenki meghízott a rengeteg rizstől, amit egy év alatt ettünk: a moros y cristianos nevű tipikus kubai étel a fekete bab és a fehér rizs kombinációjáról kapta beszédes nevét” – meséli Magdi. „Tápláló, az biztos. Ha valaki kapott itthonról mondjuk cigarettát, azt kint természetesen elcserélte valamire. Még úgy is jócskán felszedett pár kilót mindenki, hogy kint csokoládéhoz lehetetlen volt hozzájutni, sok lánynak nagy érvágás is volt egy teljes csokimentes év. Ennek ellenére az egészségügy például jobban működött, mint itthon,
a betét és tampon mellett már kontaktlencse is létezett kint akkoriban.
Jogosítványt szerezni is jóval könnyebb volt, mint itthon, ezért sokan kintlétük alatt intézték ezt is. A kubaiakat büszke és nagyszívű emberekként ismertük meg, tájékozottak és olvasottak. Úgy láttuk, nem kérnek, inkább adnak, és mindig tiszták, minden nehézség ellenére. Ha a buszon izzadságszagot éreztünk, az egy turista volt. Volt viszont bennük egy szemernyi álszentség is talán: a túlfűtött latinok olykor megszóltak minket egy miniszoknya vagy rövid sortnadrág miatt. Az asszonyok mindig magas sarkúban tipegnek, és makulátlan frizurával feszítenek férjük mellett, de ennek eléréséhez
bátran mutatkoznak hajcsavaróban az utcán.
Nyitott, közvetlen, kedves emberek” – összegez Magdi.
Mindhárman egyetértenek abban, hogy életükben meghatározó jelentőségű volt ez az időszak, ami ráterelte őket egy útra, sokat formált rajtuk, szélesítette látószögüket, és megváltoztatta életüket.
