Ismersz olyan embereket, akik hajlamosak idealizálni másokat, hogy aztán pillanatok alatt óriásit csalódjanak bennük? Akik jókra és gonoszokra osztják fel a világot, mintha még mindig gyerekek lennénk? Akik fekete-fehérben gondolkodva, elvágólagosan működnek, de a komplexitást, az ambivalenciát, az átmeneteket nehezen kezelik? Milyen lelki folyamatok állhatnak a háttérben? Legújabb sorozatunk harmadik részében összegyűjtöttük, mit érdemes tudnod a hasításról.
Ha az egónk tökéletesen végezné a dolgát, soha nem élnénk át szorongást. Ugyanis ez a személyiségrész hivatott arra, hogy fenntartsa az egyensúlyt az ösztönénünk szükségletei, a felettes énünk morális utasításai és a valóság korlátozó erői között. De sajnos nincs olyan egó, amely hibátlanul működne, így szinte valamennyien szorongunk – ki gyakrabban, ki ritkábban. A szorongás csökkentésére az énünk két dolgot tehet: vagy növeli a problémamegoldó erőfeszítéseinket (amennyiben a külvilágból érkező fenyegetésről van szó), vagy pedig a valóság torzításával megakadályozza, hogy egyáltalán érzékeljük a szorongást. Ez utóbbi célból pedig tudattalan lelki manőverek kisebb garmadája áll a rendelkezésünkre. Új pszichológiai sorozatunkban ezeket az elhárító mechanizmusokat mutatjuk be.
Bántalmazott gyerekeknél gyakori
A hasítás egy kezdetleges disszociatív (szétválasztó) mechanizmus. Gyakori jelenség borderline zavarral diagnosztizált embereknél, de komoly nyomás, szorongás vagy stressz hatására bárkinél létrejöhet. Következményeként az illető extremitásokban látja az életet, önmagát vagy másokat, nehezen tud összegyúrni egymással ellentétes nézeteket, benyomásokat, tapasztalatokat. Általában gyermekkorban alakul ki, hogy az illető megőrizhesse a szülei iránti elsődleges kötődését, akiknek a kegyetlenségével, tehetetlenségével vagy éppen közönyével nap mint nap kénytelen szembesülni. Mivel a gyermek a felnőttektől függ és ki van szolgáltatva nekik, így sem elmenekülni nem képes a bántalmazás elől, sem megváltoztatni nem tudja azt, ezért a lelkében igyekszik átalakítani a történteket. Ahogy Judith Herman írja Trauma és Gyógyulás című nagy hatású könyvében, a gyermek egy sor olyan pszichés védekező mechanizmust kezd használni, amelyek segítségével a bántalmazást kizárja a tudatából, az emlékezetéből, meg nem történtté teszi, minimalizálja vagy jogosnak tünteti fel.
Példák hasításra
Amikor valaki hasít, akkor fekete-fehérben látja a világot, más színt, árnyalatot kevésbé képes érzékelni. Hasonló működésmód ez, mint amivel a mesékben találkozunk, ahol a jó makulátlanul jó, a gonosz pedig ádáz gonosz, akinek egy pozitív tulajdonsága sincsen. De ide kapcsolható számos lírai alkotás is, amelyben a költők egyszer piedesztálra állítják a szerelmüket, múzsának, istennőnek tartják őt, pár hónappal később pedig átkokat szórnak rá, minden bajuk forrásaként, fúriaként, boszorkányként emlegetik – a középút, az integrált, a jót és a rosszat egyaránt magában foglaló, összetett ábrázolás hiányzik.
Tévednek, ha azt hiszik, jó vagyok
Gyakran előfordul, hogy a gyermek pont a bántalmazó szülőt isteníti, aki a maga alantas és perverz módján egyfajta figyelemben részesíti, míg a másik szülő közömbösnek tűnik. Ez az idealizált kép viszont nem tartható fenn sokáig: túl gyenge, túl kialakulatlan, így bármikor rettegést kiváltó képpé válhat. Azonban nemcsak mások reprezentációi maradnak merevek, szélsőségesek, hasadtak, hanem a gyermek énképe is.
Az áldozatok ugyanis szinte kivétel nélkül rossznak élik meg magukat, hiszen valamivel csak ki kellett érdemelniük azt, hogy így bánjanak velük azok az emberek, akiknek a legjobban kellene szeretni és védelmezni őket. Ezt tovább erősíti az életkori sajátosságnak tekinthető egocentrizmus is, ami azt jelenti, hogy a gyerekek nem igazán képesek elvonatkoztatni saját maguktól, pláne, ha a bántalmazó is azt sulykolja beléjük, hogy ők a hibásak. Ráadásul ha tiltott tevékenységekre veszi rá őket, vagy más gyerekek behálózására, akkor még tovább fokozódhat a bűnösség érzése. Hiába kompenzálnak később más területeken, akár a munkahelyi sikerekkel, bennük maradhat a félelem, hogy bármikor lelepleződhet az értéktelenségük. Ha pedig valaki nagyra tartja őket, azt élhetik meg, hogy a másik nem is ismeri őket igazán.
Nehéz kiegyensúlyozottnak lenni a szélsőségek között
A tudat fentebb leírt töredezettsége megnehezíti az ismeretek, az emlékek, az érzelmi állapotok és a testi élmények integrációját – maradnak a végletek, amelyek kiszámíthatatlan módon váltják egymást, egyik szélsőségből a másikba zuhan a személy, akinek gyerekként gyakran esélye sem volt hatékony konfliktuskezelési módszereket elsajátítani, nem tanulta meg szabályozni az érzelmeit, és ott is rosszindulatú támadásokat feltételez, ahol erről nincs szó. Ha szokatlan, idegen vagy kellemetlen viselkedésekkel találkozik, rögtön hevesen reagálhat, ha pedig nem úgy mennek a dolgok, ahogyan ő szeretné, akkor elkezdhet mások szemében gyerekesen viselkedni.
Lehet változtatni rajta
Miután a terapeutájával sokat beszéltek a hasítás működéséről, Kathrine Meraki, a Medium egyik szerzője megtanulta észrevenni magán ezeket a folyamatokat. Így vall erről nemrég megjelent cikkében: „Olyan, mintha látnád a racionális felnőtt-énedet belépni egy ketrecbe, és onnan néznéd végig, ahogy a régi, traumatizált énrészeid átveszik az irányítást.” Persze ő már tudja, hogy a viselkedése sokszor irracionális, és hogy már nem az a védtelen gyerek, aki egykor volt. Kitartó önismereti munkával eljutott odáig, hogy valamelyest lejjebb tudja tekerni az érzelmi válaszai hevességét, néha képes semlegesen viszonyulni dolgokhoz és kevésbé kontrasztokban látni a világot, illetve kilépni azokból a helyzetekből, amik triggert jelentenek számára, hogy nyugodtabb körülmények között át tudja gondolni a történteket, és ne zsigerből cselekedjen. A sorstársaknak pedig azt üzeni, hogy gyakorlással mindez egyre könnyebbé válik majd.
Érdekelnek más elhárító mechanizmusok?
Mi vagyunk a kivételek. Hiszünk egy igazságos világban, abban, hogy rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek. Persze azért ezredszerre is megfogadjuk, hogy ezt többet nem csináljuk, de a pillanat hevében mégis mindenről megfeledkezünk. Legyen az egy szer, egy viselkedés vagy egy kapcsolat – amíg nem ismerjük fel, hogy mennyit árt nekünk, addig nincs esélyünk a változásra. Sorozatunk második részében a tagadásról olvashatsz.
