Noha számos alakot ölthet a mesékben a főgonosz, Zordontól, Hókuszpókon át, Szörnyella de Frászig mindegyiküknek lételeme az ármánykodás. Miközben sötét terveiket szövögetik a világ meghódításáról, időnként hangosan, egész testükben megrázkódva, szinte mániákusan nevetnek. Az ördögi kacajnak a popkultúrában évszázados hagyománya van. Miért olyan népszerű még mindig?
Jens Kjeldgaard-Christiansen dán akadémikusnak irigylésre méltó kutatási területe van: az Aarhusi Egyetemen fiktív hősök és gonosztevők pszichológiáját vizsgálja. Arra kíváncsi, hogy ezek a szereplők hogyan jelennek meg a mesékben, a regényekben és a videójátékokban: milyen indítékaik, sajátosságaik vannak.
Legutóbb egy olyan jellemzőjüket vette górcső alá, amely mindannyiunk számára ismerős lehet. Frissen publikált, a The Journal of Popular Culture c. folyóiratban megjelent rendkívül olvasmányos cikkében a gonoszok sátáni kacagásáról értekezik. Hogyan és miért nevet Ursula, Jafar vagy Gaston, de még a Predátor c. Schwarzenegger-klasszikus végén az Alien is, aki még csak nem is emberi lény?
1. az ördögi kacaj megbízhatóan jelzi az erkölcstelen karaktert
Kultúránkban a társas nevetés leginkább a vidámsághoz, az összetartozáshoz, a pozitív közös élményekhez kapcsolódik. Ezzel szemben a gonosztevők általában egyedül hahotáznak, még ha időnként vannak is segítőik, akik inkább félnek tőlük, mint hogy igazi társaik lennének a sötét kalandokban. A rosszfiú ádáz nevetése látványosan jelzi a karakter antiszocialitását: ő a fennálló erkölcsi rend ellensége, aki semmibe veszi az írott és íratlan szabályokat, és komoly veszélyt jelent a többi szereplőre.
2. az ördögi kacaj belső motivációt sejtet
Az ádáz nevetés azt mutatja a nézőnek, hogy a főgonosz belsőleg motivált a gaztett elkövetésére: élvezettel eszeli ki sötét tervét, őszintén vágyik arra, hogy másoknak kárt vagy sérülést okozzon. Ez ráerősít arra a tendenciánkra, hogy a saját erkölcsi botlásainkat hajlamosak vagyunk külső, míg másokét belső okoknak tulajdonítani. A mesebeli rosszak destruktív viselkedése tehát azért történik, mert ők maguk gonoszak. Amikor a tetteikről gondolkodunk, nem kell számításba vennünk a nehéz sorsukat, az őket magukat érő korábbi bántalmazást, szülői elhanyagolást stb. A főgonosz egy személyben önmaga oka és következménye: a lecsupaszított elvetemültség.
3. az ördögi kacaj megpendít bennünk valami ősit
A kutatók megkülönböztetik a nevetés akaratlagos és önkéntelen formáját. Az akaratlagos nevetés legtöbbször szociális, társakkal megélt érzelmekhez kapcsolódik, kialakulásában a kulturális hatásoknak van nagy szerepe. Az önkéntelen nevetésnek más a hangprofilja, gyakran a szem körüli izmok összehúzódásával jár, melyet szándékosan nem tudunk szabályozni. Az úgynevezett Duchenne-mosolyt ezért is tartjuk annyira őszintének, szívből jövőnek. Az önkéntelen nevetés nemcsak hiteles, de biológiai alapjai is vannak. Egyrészt az egyedfejlődésünk korai szakaszában megjelenik, másrészt folytonosságot mutat a törzsfejlődésben is.
Már Darwin is leírta, hogy a főemlősök nevetésszerű ziháló viselkedést mutatnak. Az evolúciós megközelítés szerint ennek az a funkciója, hogy a játék során egyértelműen jelezze a másik egyednek, hogy nem valós támadásról van szó, még ha egymás kergetése, harapdálása, leteperése is zajlik. Immanuel Kant is az ilyesfajta inkongruenciát tekintette a humor legfőbb forrásának: például az össze nem illést a jó szándék és a félelemkeltő viselkedés között, mint a játékos birkózás esetén.
4. az ördögi kacaj többféle érzékszervünkre hat
A gonosz hahota az önkéntelen nevetés olyan mozzanatait imitálja, mely a főemlősökben és az egészen kicsi gyermekek viselkedésében is megtalálható, ezért olyan hiteles és felismerhető. Ráadásul a mesékben rendkívül figyelemfelkeltő módon jelenik meg: a negatív hős egész testében rázkódni kezd, majd egyre hangosabb ritmusokban teljesedik ki benne a nevetés. Mindeközben hátrál a kamera, hogy egy távoli képen azt is láthassuk, milyen messze elhallatszik ez a rémisztő kacagás, milyen messze elér a gonosz ereje. A nevetést sokszor villámok kísérik, vad színek lüktetnek, vagy mások hangjában visszhangzik, akik szintén nevetni kezdenek.
5. az ördögi kacaj mindenféle kultúrában felismerhető
A mániákus nevetést vizuális és hangi sajátosságaival könnyű dekódolni. Gyakorlatilag a föld bármely pontján élő ember számára egyértelműen jelzi a kacagás, hogy ki a gonosz a történetben. Ez nagyban hozzájárul a Walt Disney-, vagy Pixar-animációk globális eladhatóságához, világszintű sikeréhez. Az egyszerűbb társas érintkezések és az alapérzelmek minden kultúrában könnyen érthetőek. Ha összetettebb lenne a mese, az útlevele nem tudna az összes országba szólni.
6. az ördögi kacaj jelentéssel bír kicsi gyerekek számára is
Ha rajzfilmet néznek a csemeték, rögtön az elejétől fogva tudják, hogy kik a rosszak, kik a jók. Ebben az is segítségükre van, hogy a főgonosz általában mindenben a pozitív hős ellentéte. A gyönyörűséges fiatal hercegnőtől nagyban különbözik a vénséges, csúf banya. Ez a fekete-fehér ábrázolás nagyban segít a kicsiknek, hogy követni tudják a mesét, és rezonál arra a hasító működésmódra is, ahogyan látják a világot, amelyben a körülöttük lévő dolgok is vagy teljesen jók, vagy teljesen rosszak.
7. az ördögi kacaj korlátozott technikai feltételek mellett is működik
Videójátékok esetében sokáig a technológia nem volt adott ahhoz, hogy az ellenséget élethűbben lehessen megjeleníteni. Talán te is emlékszel a Commodore 64 típusú kazettás játékokra az őskorból: a gonosz kacagása a figurák állkapcsának szögletes mozgásával, illetve egy ritmusos géphang ismétlődésével például a Super Marióban is érzékelhető volt.
A gonosz nevetése kettős célt szolgál. Egyrészt interakcióba tudunk lépni a szereplőkkel, ránk reagálva hahotázik az ellenség. Másrészt az ellenséges karakter sötét terve és pusztító vágyai feletti obszcén kielégülése megnyugtat minket arról, hogy jogosan szállunk vele szembe, még ha ezért mi magunk is gyilkolászunk a képernyőn.
8. az ördögi kacaj megerősít minket abban, hogy a jó oldalon állunk
A főgonosz nevetése megbízhatóan és könnyen dekódolható módon jelzi nekünk, hogy a szereplő a fennálló értékek ellensége, akitől semmi jóra nem számíthatunk. A kacagás vadsága olyan gátlástalanságot jelez, amelyben a karakter a maradék racionalitását is könnyen elveszítheti. Már Platón is úgy vélekedett a nevetésről Az állam c. művében, mint ami rohamszerűen, erőszakosan ragadja meg az embert, s a szenvedély uralmát jelenti az ész felett. Az ördögi kacajban van egy olyan fékevesztettség, mely különösen veszélyessé teszi a destruktív szándékú szereplőt. Így aztán jogossá válik a pozitív hős minden olyan tette, mely a sötét terv megvalósulása, vagy akár a főgonosz élete ellen irányul. Nyugodtan dőlhetünk hátra a mese végén, hiszen valahogy meg kellett állítani őt.
A leggonoszabb szereplőket is pár árnyalattal sötétebbre festi elmaradhatatlan védjegyük: az ördögi kacaj. Időnként ugyan már-már önmaguk karikatúrái ezek a szereplők, de legalább mindenki érti a szándékaikat. A hosszú évtizedek alatt így teremtenek számunkra közös élményeket, s bár másfél órára könnyű utálni őket, hosszú távon szinte lehetetlen. Egy jó meséhez hozzátartoznak ők is.
